Búcsúzik a britek megszégyenült miniszterelnöke, pedig egy ideig úgy látszott, hogy bármilyen botrányt s botlást képes túlélni. Boris Johnson tipikus szélhámos: a brit elitképzőkön sorozatgyártott újarisztokrácia tagja, akibe szorult annyi furfang, hogy politikusként egy jobbára ártalmatlan, kócos balféknek, a nép egyszerű gyermekének álcázza magát. De minden ravaszsága ellenére kevesebb mint három évig bírta kormányfőként, és csak a szerencsének köszönheti, hogy eddig húzta.
Miniszterelnökségét kínosabbnál kínosabb afférok kísérték. Hivatali ideje elején félrevezette a királynőt, hogy elérje a Brexit-terveit gáncsoló parlament berekesztését, de a legfelsőbb bíróság beavatkozott, és az ármánykodás kudarcot vallott. Johnson mégis megerősödve jött ki az egészből: a Brexit körüli bénultságba beleunt britek fölényes választási győzelemmel jutalmazták meg.
Későn eszmélt rá a koronavírus-járvány súlyosságára, a pandémia alatt döntéseit következetlenség és hirtelen hátraarcok jellemezték, ám a viszonylag gyors tempóban levezényelt oltóprogram, majd a lezárások feloldása elfeledtette hibáit. Johnsonnak kapóra jött a járvány, hiszen némileg elkendőzte az időközben kiteljesedett Brexittel járó nehézségeket. A brit közvélemény jelentős része emiatt máig nem szembesült azzal, hogy Johnson mennyire átverte őket, amikor elhitette, hogy az Európai Unión kívül fényesebb jövő vár a szigetországra.
A távozó brit miniszterelnöknek átmenetileg az ukrajnai háború is mentőövet dobott: a karantén idején tartott illegális kormányzati mulatozások miatt már szorult körülötte a hurok, az orosz invázió viszont háttérbe szorította a "partygate"-affért. Johnson felismerte a lehetőséget, nemzetközi szinten Ukrajna egyik leglelkesebb szószólójává avanzsált: egyszerre szolgált egy jó ügyet és próbálta stabilizálni saját politikai helyzetét.
Végül az okozta vesztét, hogy kiderült, szemet hunyt pártbéli szövetségese, Chris Pincher molesztálási ügyei felett. Ez azonban csak az utolsó csepp volt a pohárban, Johnson jó ideje rászolgált a bukásra.