Az új női műfaj a sci-fi. Persze, most sokan mosolyognak magukban az efféle általános megmondás jellegű megjegyzés hallatán, de ha szigorúan a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál versenymezőnyét tekintjük, akkor a két legizgalmasabb mű alapján már bebizonyosodott az állítás: a Vesper és a The Ordinaries a két legkiemelkedőbb alkotás.
Előbbi alkotója, a litván Kristina Buozyte nem ismeretlen a magyar nézők előtt, hiszen a francia Bruno Samper-el készített, 2012-es Eltűnő hullámok a magyar mozikba is eljutott. Míg azonban ez sokkal inkább egy romantikus és lételméleti tudományos-fantasztikus alkotás volt, a Vesper disztopikus sci-fi. Azaz, kiindulva a jelen problémáiból – konkrétan a génmanipulációból és a mesterséges vírusokból – egy olyan közeljövőt „álmodtak meg” az alkotók, ahol a laboratóriumokban a génkezelt vetőmagok és baktériumok félresikerültek és meddőséget okoztak a bolygón, annyi az ismert ökoszisztémánknak. Ennek következtében az élelem egyszer csak hiánycikk lett, a növények pedig úgy mutálódnak, hogy akár egy emberrel is végeznek, hiszen tápláléknak sem utolsó a testünk. Ebben az ellenséges világban él a tizenhárom éves Vesper (Raffiella Chapman), aki a lebénult apja ápolása mellett, ifjú zseniként igyekszik megfejteni a növények esetében a meddőség ellenszerét. Az életét nehezíti, hogy a helyi kiskirály, Jonas (Eddie Marsan) szeretné „befogadni” a patriarchaikus családjába afféle rabszolgának. A disztopiában persze a Föld társadalmi igazságtalanságai továbbra is jelen vannak, a gazdagok úgynevezett citadellákban, azaz zárt városokban élnek – és az egyik nap lezuhan egy hajó Vesperék házától nem messze. Az egyik túlélő, Carmelliát (Rosy McEwen) a fiatal lány találja meg, aki úgy dönt, segít neki. Kérdés hogyan, mert ahogy haladunk előre a cselekményben minden egyre kilátástalanabb lesz…
A Vesper jelentősége, hogy egy litván produkció olyan látvánnyal jelentkezett, melyet bármelyik hollywoodi filmtől elfogadnánk, eltekintve persze annak artisztikusságától. A mű minden egyes jelentében érdemes figyelni a felépített világot, mely többnyire egy erdő. A fák és egyéb növények sokasága pedig nem feltétlenül izgalmas, persze a Vesperben nagyon is az, hiszen ezek immár gondokodó, ragadozó organizmusok sokasága. Ahogy Kristina Buozyte lapunknak megjegyezte, az is alanyi művészet, ha relatív kicsi költségvetés ellenére valakinek sikerül elérni, hogy ne legyen szégyenkezni valója. A két központi női karakter – Vesper és Carmellia – kapcsán megjegyezte, hogy a közös a kettőjükben, hogy még egyikük sem találta meg önmagát az ellenséges környezetben. Hogy ez mit jelent? Egy olyan világot, ahol a privatizáció elérte az élő organizmusokat. A filmes emlékeztet arra az amerikai találmányra, amikor az egyik amerikai vetőmaggyár „terminator” néven olyan gabonafélét fejlesztett ki, mely az első aratás után meddővé válik és nem terem újra, hogy újra kelljen tőlük vásárolni – így az a veszély melyről beszélnek, egyáltalán nem mese, jelenlévő probléma. „A kapitalista logika és gondolkodás nagyon könnyen zsákutcába vezetheti az emberséget. De mi nem a világvégéről, hanem egy sikeres reneszánszról szerettünk volna mesélni” – húzza alá Buozyte, aki azért ezzel szeretné azt is hangsúlyozni, hogy a remény jelentőségét szerették volna kiemelni. Ehhez persze, mint minden jó filmben, a nézőnek a főhőssel együtt kell megküzdenie és magáévá tenni az ideát, hogy a problémák nem múlnak el, szembe kell nézni velük.
A maga módján legalább ennyire vakmerő vállalás a német elsőfilmes Sophie Linnenbaum alkotása, aki egyetemi vizsgafilmjével ugorta meg az A-kategóriás filmfesztivál versenyprogramjába való meghívást. A The Ordinaries, röviden jellemezve, olyan, mint egy metafilm. Azaz egy olyan világba csöppenünk bele, ahol a szereplők filmbeli karakterek. Hősünk, Paula aki egy fiatal „mellékszereplő”, akinek a vágya, hogy „főszereplő” lehessen és ezért jár speciális iskolába. Itt drámai helyzetekre képezik ki: úgy kell játszania, hogy a testébe épített „szívmérő” aktivizálódjon és a megfelelő zenével szolgáltassa a szituáció hatásosságát. Paula anyja, aki szürke mellékszereplő – és csak annyit tud mondani, hogy aggódik – azt mondta a lánynak, hogy az apja, aki meghalt, főszereplő volt és az ő útját kell folytatnia. Csakhát a lány semmi adatot nem talál az archívumban apja múltjáról, így elmegy a tiltott zónába, ahol a kivágott karakterek és a már nem használt helyszínek vannak és megtudja, hogy a világ nem csak a tökéletesen hatásvadász főszereplőké, hanem az elnyomott kissebbségieké is egyaránt. Kérdés ezek után, hogy mi lesz vele: tényleg főszereplő akar lenni, vagy felrobbantja a világot azzal, hogy mellékszereplőként igazi érzelmei vannak, nem pedig eljátszottak. Azt kell, hogy mondjam Linnenbaum filmötlete olyannyira zseniális, hogy azt csak el lehet rontani. Persze, nem ez történt, de a zseniális indulás után kissé leül a mű, hogy aztán a végén a saját maga által kritizált filmes világ hibáiba essen. Azaz a végkifejlet belezuhan a hatásvadász érzelmek labirintusába, de ha jobban belegondolunk ez itt nem is olyan nagy hiba, hiszen egy másodrendű, lenézett mozis karakter kerekedik felül a kétdimenziós főszereplőkön és ez már önmagában akkora abszurd, hogy nem is nagyon szabad kritikával illetni a művet. Persze, az engedtessék meg, hogy amikor a szerencsés barátnő boldog családjánál járunk, azok musical karakterekként dalra lobbannak, akkor a német nyelvű sanzonokon nem lehet nem borzongani, de tegyük fel, hogy ez is alkotói szándék volt. Mindenesetre a rendező nem tiltakozik az idealista titulus ellen: ahogy a Népszavának fogalmazott – a kritikusan kíváncsi kérdéseinkre – reagált, olyan, hogy giccs nincs, csak túlcsorduló érzelmek és a világmegváltás nem csak a művészek, hanem minden egyes ember kutyakötelessége.
Gondolati síkon vitának helye nincs.
