Nick Kyrgiosnak fájt a válla, meccs közben medicinát és masszázst kapott, ezért alig harminchat ászt ütött az amerikai Brandon Nakashima ellen. Volt, hogy a második adogatás porzott a tenisz Mekkájának szent gyepén, miközben a japán származású vetélytárs nézett, mint a moziban. Stábja láthatóan befeszült, Kyrgios meg fittyet hányt a fájdalomra, lazázott, ahogyan szokott.
Lábközt adta vissza a labdát, noha arra semmi szükség nem volt. Csak úgy, játszásiból. Aztán röptét ütött volna láb közt, de felugrás közben a combján (térdén?) landolt a gömb. A légtornász a hálóba pottyant, ám nem zavarta meg a malőr, fölment újra a magasba, és kivágta a C elemet.
Lent a közönség ámult és tapsolt.
Mats Wilander azt mondta hétfőn az Eurosporton, hogy a finom angol teniszklubban keveseket szeretnek, leginkább Andy Murrayt meg Roger Federert. Valamint Nick Kyrgiost. A manézs környékén ugyan pletykálják az artistáról, hogy összeférhetetlen, sőt kibírhatatlan ember, aki tudomást sem vesz az együttélés írott és íratlan szabályairól, ám a publikumot ez nem érdekli, a nagyérdeműnek elég egy rövidítés hátulról, droppból, amely nemhogy épp a háló mögé pottyan, de olyan fals van benne, hogy kikanyarodik a pályáról, minek következtében a rivális vagy utána sem megy a labdának vagy konkrétan összetöri magát.
Kyrgios 2014 után másodszor van a negyeddöntőben Wimbledonban, nyolc éve még Nadalt is legyőzte, de nem változott semmit, úgy mulattatja magát és a közönséget, mintha szegény Lakinger Lajossal ütögetne a Naphegyen, az amatőrök között. De ez nem a Tigris utca, ez a Church Road. Nicknek mindegy. Pat Cash úgy véli: honfitársa manipulálja a közönséget. Annyiban feltétlenül, hogy az boldog, ha látja.
Az Eurosport magyar adásának kommentátora pedig újra és újra példázatokat szaval arról, mi volna, ha Kyrgios más lenne. De hát éppen ez benne a pláne. „Lehettem volna valaki más, de más, az valaki más lett...” – írta és előadta néhány, Kyrgioshoz hasonlóan zseniális magyar muzsikus, akik közül a zeneszerző kötetét úgy tudnám ajánlani, akár a legnagyobbakéit, mert a Presser könyvében vastagon, sok humorral és még több keserűséggel benne van, milyenek vagyunk mi, Magyarországon.
Innen nézve már megint dekadens a Nyugat, miként az volt minálunk az ötvenes években is, és szégyellje magát a kerge Kyrgios. Csak ahogyan teniszezik, az az Eine kleine Nachtmusik Otto Klempererrel, Krúdy Őszi versenyekjének zsongása Ben úrral, az elcsapott zsokéval, Meadowlark Lemon mozgása a Harlem Globetrottersben, az ifjú Clodoaldo „játszótéri” cselsorozata a hetvenes brazil–olasz vb-döntőben a világklasszis azúrkékek ellen. Kétségtelen, Clodoaldo megnyerte a maga Wimbledonját, Klempererről, Krúdyról, Lemonról egzaktan ez nem állítható. Kyrgiosról kiváltképp nem. Lehet, hogy nem is lesz bajnok, bár most van esély rá, hiszen legközelebb a roppant szívós, az ausztrál De Minaurt 0:2-ről legyőző kis chilei Cristian Garínnal találkozik, akinél sokkal jobb játékos, pardon: sokkal több van a kezében.
Igaz, ez az előnye a mezőny döntő részével szemben létezik. Csak Novak Djoković és Rafael Nadal tehetsége mérhető Kyrgioséhoz, vagy helyesebb úgy fogalmazni, hogy Kyrgios a kvalitások tekintetében Djokóval és Rafával konkurál. A földön járók szerint ilyen képességekkel kötelező wimbledoni győztesnek lenni; ha nem vagy az, akkor eltékozoltad az életedet. Nos, én nagyon nagyra tartom a Gergely, Jónyer, Klampár hármast, melynek mindegyik tagja a pingpong virtuóza és világbajnoka, de azt látom, hogy a bohém Faházi „Janika”, aki már nyolcvan éves, ugyanolyan népszerű, amilyen ők. Istenem, elütögetett néhány évtizedet parkettával a Palán... Erre mindenki emlékszik, arra meg senki, hogy egyszer Stellan Bengtsson lemosta az asztalról a Játékcsarnokban a magyar nemzetközin.
Kyrgiosról azt mondta nemrégiben egy kommentátor: abban, amit időnként művel, nincs semmi logika. Ennek nagyjából annyi értelme van, mint annak, hogy mitől szép egy festmény. Lehet úgy játszani, akár a húsz évesen amilyen kiváló, olyan fegyelmezett Nakashima, ám az ő teniszébe nehéz belebolondulni. Ha úgy varázsolsz, ahogyan Kyrgios, attól válhatsz különlegessé. Mert azt még véletlenül se feledjük, hogy a Wimbledonban immár a negyedik mérkőzésén is túljutó, Sztefanosz Tszitszipaszt is lehengerlő ausztrál nem a modorától vált témává. Kit érdekelne, miként viselkedik és miket mond, ha a játéka nem beszélne hét nyelven?
Magam nem a kézzel játszott sportokért vagyok igazán oda. De alig várom, hogy a flegma Kyrgios újra feltűnjék a képernyőn. Legutóbb elröpült vele 3 óra 11 perc. Kettős rangadónyi idő. Hol vannak már a dupla derbik? Hol van már akár egyetlen derbi is? Kyrgios ellenben itt van. Azok, akik a mutatóujjukat a szájukra helyezték, a másik kezüket meg hátra tették az iskolában – tanárnő, én jó vagyok! –, erősen szurkolnak majd ellene. Pedig maga a passzió.
Neki játszani, a nézőnek meg nézni.
