Ásotthalom, erős szél: a járőr arcába vág egy adag homokot. Józsefváros, szitáló eső: a rendőr zsebest igazoltat a 4-6-os villamos megállójában. Siófok, perzselő nap: izzadó zsaru rohan a Petőfi sétány drogdílere után.
Valahogy ilyenformán pereghetne az ORFK toborzó klipje a kilencvenes évek Drei Wetter Taft hajlakkreklámja alapján. Persze a kisfilm végére csak komoly iróniával lehetne odaírni az eredeti szlogent – „Időt álló kapcsolat” –, merthogy a veszélyhelyzet miatt elrendelt felmondási stop múltával kitört a leszerelési láz, ezzel szemben a beöltöző rendőrök száma folyamatosan csökken. Olyannyira nem vonzó a pálya, hogy a fél évtizeddel ezelőtti felvételi számok 50 százalékát is csak úgy lehet elérni a statisztikában, hogy összemossák a gyorstalpalós, csak kiegészítő feladatokra alkalmas beöltözőket a klasszikus egyenruhásokkal. A papír, ugye, mindent elbír, így a létszámhiány csak a gyakorlatban létezik - elvben viszont ott vannak mindenütt.
Olyan helyeken is, ahol igazából semmi keresnivalójuk. Például közrendvédelmisként a határszélen, napi három szottyadt szendviccsel, húgymeleg ásványvízzel, élhetetlen hálókörletekben. És csak nem akar jönni a váltás, pedig már hívták a nyolcelemis biztonsági őrt is, most kitalálták a határvadászokat, persze, a havi bruttó 260 ezer és a 400 forintos túlórapénz hallatán biztos özönlik majd nép. Amíg váltásként sohanapján majd megérkeznek, városi járőrök rúgják és szívják a port a déli határkerítésnél, átkozva a pillanatot, amikor bedőltek a lelkesítő beszédnek a felvételinél vagy az avatásnál. Akkor még ígértek nekik mindent, pénzt, életpályát, normális szolgálati körülményeket, melyekről kiderült, csak a szokásos talmi, politikai frázisok. Egyedül a szénné koptatott szlogen az övék: Szolgálunk és védünk.
Még egy darabig. Aztán leszerelnek és tesznek ránk.
