Elkészült a nagy mű, igen. A gép forog, de az alkotó nem pihen. A munka dandárja csak most következik. Most a stratégiát és a NATO-csúcs közleményében foglalt többi feladatot sürgősen végre kell hajtani. Van olyan köztük – például és főként az ukrán orosz háborúra vonatkozók – amelyet azonnal meg kell valósítani. Ráadásul nincs hozzá tervrajz, mivel Ilyen helyzet Európában még nem volt. Ráadásul a helyzet állandóan változik. Mindezek fényében ritka sikeres csúcstalálkozón van túl a NATO. Igaz, emberemlékezet óta nem került olyan szükséghelyzetbe, mint most, amikor egy éppen zajló - méghozzá a határain folyó - háború következményeivel kell szembenéznie.
Az igazat megvallva erre a szcenárióra a NATO nem volt felkészülve – és igazából még most sincs. A Szövetség alapfunkciója, az egyetlen olyan igazi funkció, amelyre a szövetség igazán készült, a kollektív védelem, amelynek jelentősége a Szovjetunió bukása óta csökkenőben volt - legalábbis hosszú ideig ebbe az illúzióba ringattuk magunkat. Igaz, mellette vállalt békefenntartó-béketeremtő missziókat is, méghozzá igen jelentőseket - legalábbis ami a katonai alkalmazást illeti. Ezek hozzájárultak a haderők felkészülésének erősítéséhez, de nem mondhatóak igazán sikeresnek. A NATO számos lehetőséget elmulasztott arra, hogy időben reagáljon a jelentkező új hívásokra, és igazából csak a nagy méretű, váratlan orosz támadás ébresztette fel.
De úgy tűnik, az nagyon is. A csúcstalálkozó mintegy kegyelmi pillanatban zajlott, ami lehetővé tette, hogy számos kérdésben határozott állásfoglalás, útmutató döntések szülessenek.
1. Mindenekelőtt a legfontosabb kérdésben, az Ukrajnának nyújtott katonai és politikai támogatásban egységesnek, határozottnak és eltökéltnek mutatkozott a Szövetség. Éppen ideje volt. Tekintettel arra, hogy a kezdeti időszakban elkövetett durva és nehezen érthető katonai hibák után az orosz vezetés taktikát váltott – bár az nyitott kérdés egyelőre, hogy stratégiát is váltott-e. Úgy tűnik, hogy több nagyon ambiciózus célját, pl. Ukrajna egészének vagy éppen a fővárosnak az elfoglalását – legalábbis ideiglenesen – feladta, és a hatékonynak bizonyult ukrán harcmodorhoz és harceljárásokhoz alkalmazkodva, a frontális támadás helyett sok kisebb helyi hadműveletet alkalmaz. Ezek célja egyrészt bizonyos területek - mindenekelőtt Donyeck - fokozatos birtokbavétele, másrészt – és ez talán még a többinél is jelentősebb változás - az orosz vezetés rájött arra, hogy akár elavult eszközök alkalmazásával is olyan mértékben és ideig elhúzhatja a hadműveleteket, hogy az ukrán ellenállás végül kimerül.
Erre próbált megoldást találni és kínálni a csúcsértekezlet a fegyverszállítások fokozásával és felgyorsításával, beleértve a modern eszközök szállítását és az ezek kezeléséhez szükséges személyzet kiképzését is. És ami döntő változásnak bizonyulhat, tervbe vették kifejezetten támadó eszközök szállítását is, beleértve nagy méretű, viszonylag modern páncélos erőket is.
Természetesen és várhatóan sokan fogják kritizálni a NATO-t, hogy lassan reagál, nem segíti eléggé az ukránokat, s hogy miért nem száll szembe komolyabban az agresszorral. A kritikusok azonban „elfelejtik”, hogy a szövetségnek egy kényes egyensúlyt kell megtalálnia és fenntartania, mert egyszerre kell a lehető legnagyobb mértékben segíteni Ukrajnát - olyan mértékben, hogy megakadályozzák Oroszország győzelmét -, de egyúttal majdnem mindenáron el kell kerülni a háborút Oroszországgal, mivel az gyakorlatilag elkerülhetetlenül nukleáris konfliktusba torkollana.
A Szövetségnek arra is kényesen ügyelnie kell, hogy fenntartsa a nagy nehezen kialakult egységet, mivel – objektív és szubjektív okokból egyaránt – vannak és lesznek is különbségek a tagállamok között abban, hogy meddig menjen el, vagy ne menjen el a NATO Ukrajna támogatásában. És ahogy az idő előre halad, és a háború egyre nagyobb terheket ró a Szövetségre és tagjaira, ezek az ellentétek minden bizonnyal fokozódhatnak és kiéleződhetnek.
2. Az új stratégiai koncepció nagy mértékben módosult az akár egy évvel ezelőtti tervekhez képest is, amennyiben sokkal „agresszívabba” vált, nem kis mértékben az ukrán-orosz háború tapasztalatainak tükrében. Nem is beszélve arról, mennyit változott a már régen elavult előző, 2010-ben elfogadott koncepcióhoz mérve. Ez a koncepció olyan változásokat tartalmaz, amelyekre a NATO történetében, legalábbis ilyen hirtelen és ilyen rövid idő alatt, korábban nem volt példa. Ezek politikaiak és jelentős mértékben katonaiak is, a NATO egész katonai koncepciója – a posture - radikálisan megváltozik, tükrözve a biztonsági környezet nagy mértékű romlását, a veszélyeket és kihívásokat, és felvázolva azt, hogy a Szövetség hogyan reagáljon ezekre.
Természetesen, a koncepció „csak” nagy vonalakban, mondhatni vázlatosan fejti ki a teendőket, de ez egyúttal feladatszabást is jelent a Szövetség politikai és katonai vezetése, és ami még ennél is fontosabb és jelentősebb mértékű: minden egyes tagállam számára.
3. Természetesen a leglátványosabb, de jelentőségét tekintve is kiemelkedő változás, hogy a Szövetség két új tagállam meghívását is elhatározta. Finnország és Svédország a fegyveres semlegesség klasszikus mintapéldái voltak hosszú évtizedeken keresztül. Az orosz agresszió pillanatok alatt megváltoztatta ezt a helyzetet, és sosem látott gyorsasággal eredményezte a két új tagállam meghívását.
A helyzetet persze bonyolítja, hogy Törökország túlságosan “önző” feltételeket támasztott a felvétel jóváhagyásához – méghozzá nyíltan politikai jellegűeket, és már-már zsarolásnak beillő módon. Ezeket az akadályokat egyelőre sikerült áthidalni, de a történetnek ezzel még nincs vége: kérdés, hogy az áthidalás valós és tartós megoldást eredményez-e. A török elnök nyilvánvalóvá tette, hogy Törökország csak akkor fogja ratifikálni a megállapodást - és ez optimális esetben is sok hónapot jelenthet -, ha úgy látja, hogy Finnország és különösen Svédország a török elképzeléseknek megfelelően hajtja végre ezt a megállapodást.
Ezzel kapcsolatban pedig komoly kételyeink lehetnek. De a NATO és tagországai ennek tükrében, a gyors megoldás érdekében azért több lépést is tehetnek. Kialakíthatják és akár kétoldalú megállapodások szövevényének keretében de facto megvalósíthatják a kollektív védelemhez szükséges intézkedéseket, annál is inkább, mert Svédország és Finnország világossá tette, hogy nem tartja szükségesnek NATO erők állomásoztatását, beleértve nukleáris fegyverekét sem a területén. A szükséges intézkedésekre a nemzetközi jog legitim lehetőségeket ad.
4. igen bölcsen foglalt állást a csúcstalálkozó Kínával kapcsolatban. Nagyon okos megoldás, ahogy megkülönböztették Oroszországot és Kínát: Oroszországot veszélynek, Kínát pedig kihívásnak minősítve. Ennek megfelelően más viszonyt kíván kialakítani a NATO Oroszországgal és Kínával. Míg az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokra a jelen körülmények között alapvetően a konfrontáció jellemző, addig Kínával a Szövetség sokkal árnyaltabb, sokrétűbb kapcsolatot kíván fentartani.
Persze nyugodtan mondhatnánk, hogy ebben semmi kiemelkedően újszerű nincsen, hiszen Oroszországgal a szövetség egy kemény konfrontációban áll, amely – ha nem is közvetlenül – katonai eszközökkel (is) folyik. Kínával viszont az egyik legfontosabb cél éppen a fegyveres konfrontáció elkerülése. Ez a különbségtétel nyilvánvalóan adódik nemcsak a konkrét helyzetből, hanem a földrajzi különbségekből is, de reményeim szerint azt is tükrözi, hogy a Szövetség látja, Oroszország és Kína messze nem egynemű országok, amelyeket egyformán egyszerűen diktatúraként lehetne leírni. Ebből adódóan egészen más bánásmódot, politikát igényel kapcsolatunk alakítása Oroszországgal, mint Kínával.
A NATO természetszerűleg alapvetően ennek a bonyolult és sokrétű kapcsolatrendszernek „csak” a katonai vonatkozásaival foglalkozik. Mivel a Kínához fűződő kapcsolatoknak a katonaiak ugyan nagyon fontos, de nem kizárólagos részei, a NATO állásfoglalása ezek terén döntő jelentőségű. Ezen túlmenően Európa és Kína kapcsolatait alapvetően az Európai Unión keresztül kell rendezni, és természetesen külön, de egyeztetett és koordinált politikára van szüksége az Egyesült Államoknak, Ausztráliának, Japánnak, stb.
A csúcstalálkozó tehát meglepően sikeresen végezte el feladatát. A történetnek ezzel azonban még nincs vége. Ez csak a bevezető volt. A lényeg, a végrehajtás most következik.
dr. Gyarmati István, diplomata, biztonságpolitikai szakértő, egyetemi oktató
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.