Az utóbbi évtizedek legfontosabb NATO-csúcsa fejeződik be ma Madridban. A szövetség új stratégiai koncepciója tükrözi, mennyire megváltozott a világ. A lisszaboni csúcstalálkozón megfogalmazott stratégiai dokumentum még elsősorban a terrorizmus elleni küzdelemre, Afganisztánra és a balkáni helyzetre utalt, fontosnak tartotta a kalózkodás elleni harcot és a kor egyéb kihívásait.
Az akkori koncepció ma már tragikomikusnak ható két mondata így hangzik: „A NATO nem jelent fenyegetést Oroszországra. Ellenkezőleg: valódi stratégiai partnerséget szeretnénk a NATO és Oroszország között.” Sok, részben jogos bírálat érte a háború kitörése óta Angela Merkelt, hogy nem lépett fel kellő eréllyel Vlagyimir Putyinnal szemben. De ez a két mondat is jól mutatja: nem csak a német kancellár hibázott azzal, hogy túl sokat engedett meg a Kreml urának, az észak-atlanti szövetség is nagyon kesztyűskézzel bánt vele. Távolról sem volt jogtalan Emmanuel Macron 2019-ben megfogalmazott bírálata, amelyben agyhalottnak minősítette a NATO-t.
A sors iróniája, hogy éppen az a Putyin lehelt életet a szövetségbe az Ukrajna elleni agresszióval, aki ellenségnek tartja a katonai blokkot. Olyan jelentős lépéseket tett, amilyenek még fél évvel ezelőtt is elképzelhetetlenek lettek volna: már olyan tagállamok, mint Németország is két százalékra akarják emelni a GDP arányában a védelmi kiadásokat, amelyek hallani sem akartak erről; majd 40 ezerről 300 ezer főre emelik a legmagasabb készültségben tartott katonák számát. Nem beszélve arról, hogy a NATO új koncepciója már Oroszországot jelöli meg a legnagyobb fenyegetésnek.
Mindenképpen megnyugtató, hogy a NATO igyekszik felkészülni az új, drámai kihívásokra. Ám egyúttal aggasztó is ez a fejlemény, hiszen azt jelzi: olyan bizonytalanságban kell újra élnünk, mint évtizedekkel ezelőtt.