Húsz mérkőzés, tizenhat győzelem, négy vereség, 86-55-ös gólkülönbség, a tíz idegenbeli meccsen kilenc siker mellett mindössze egy zakó. Ilyen statisztika mellett az lett volna csoda, ha nem a Colorado Avalanche nyeri az idén minden hokisok legbecsesebb trófeáját, az észak-amerikai jégkorong-bajnokság Szent Grálját, a Stanley-kupát. Pedig nem akárkik próbálták megállítani a Lavinát, ám igazán a triumfálásig vezető a négy párharc közül egyikben sem merült fel egy pillanatra sem, hogy legyőzhető az Avs. Sokatmondó, hogy a négy nyert mérkőzésekig tartó ki-ki összecsapások során egyszer sem álltak nemhogy kiesésre, de összesítésben még vesztésre sem. Persze sejteni lehetett, hogy a denveriek messze juthatnak a rájátszásban, melynek csak azért nem az Elnök-kupa győzteseként, azaz alapszakasz-bajnokként vághattak neki, mert láthatóan lelazsálták az utolsó néhány meccset, megelégedve a nyugati elsőséggel. Ám hazai jégen a 32 győzelemhez mindössze öt rendes játékidős és négy hosszabbításos vereség társult, jelezve, a playoffban mindvégig pályaelőnyt élvező egylet ellen nehéz lesz nagyot virítani.
Ennek megfelelően az első kör söprésbe torkollott, a Nashville egy túlórás zakónál jobban nem tudott közelebb férkőzni a Lavinához, a négy meccsen mindössze kilencszer volt képes betalálni a Predators, miközben 22-szer kapitulált. Ugyanannyiszor, mint a főcsoport-elődöntőben a St. Louis, mely, mint utóbb kiderült, a statisztika alapján a legnagyobb ellenállás fejtette ki a későbbi bajnokkal szemben. A Blues ugyanis 18-szor mattolta az Avs védelmét, ráadásul háromból kétszer nyerni tudott a denveri katlanban, más kérdés, hogy a Mississippi partján mindháromszor tarolt a Colorado. Mely ezek után a nyugati fináléban természetesen 22-t vágott az Edmontonnak is, és hiába játszott az Oilersnél minden idők egyik leghatékonyabb csatárduója, a playoff ponttáblázatának is az élén zárt Connor McDavid és Leon Draisaitl kettős, az utolsó állva maradt kanadai társaság még meccset sem tudott nyerni a párharc során, így a Lavina háromból kétszer söpréssel lépett a Stanley-kupa közvetlen közelébe.
A fináléban pedig megvalósult minden hokirajongó álma, hiszen az idei szezon legbivalyabb csapatára az elmúlt két szezonban győztes Tampa várt, mely azzal a nem titkolt szándékkal küzdötte végig az idényt, hogy szűk negyven év után sorozatban harmadszor is magasba emelhesse a kupát. Ez utoljára 1980 és 1983 között – igaz, akkor négyszer – a legendás New York Islandersnek sikerült, azóta dupláznia is csak három gárda tudott: az Edmonton és a Pittsburgh kétszer-kétszer, a Detroit egyszer. A rutin tehát a Lightning mellett szólt, a nagydöntőig vezető rögös út viszont ellene: a Toronto ellen 2-3-ról, a New York Rangers ellen 0-2-ről álltak fel, igaz, a kettő között az alapszakasz-bajnok Floridát simán kisöpörték.
A 0-2 a fináléban is hamar összejött, Denverben az első meccsen ugyan még hosszabbításba torkollott, a másodikon viszont egy 7-0-val demonstrálta erejét a Colorado, mely az első floridai meccsen ugyan belenézett egy hatosba – ez volt az első, s mint utóbb kiderült, az egyetlen idegenbeli zakója. A negyedik meccset egy véleményes, hosszabbításos góllal hozta az Avs – utóbb kiderült, a találatnál eggyel többen voltak a jégen –, s bár az első lehetőséget, a hazai bajnokavatást még elszalasztotta, másodjára, a tampai éjszakában viszont már nem hibázott, begyűjtve ezzel a franchise harmadik bajnoki címét. A nagydöntőbeli 20-15-ös gólkülönbség, a 211-162-es – a blokkoltakkal együtt 351-265-os – lövési arány, a meccsenként 14-gyel több lövés, s 6-tal több kaput eltaláló, összesen 58,5 eleresztett lövés mind azt mutatta, ezúttal nem volt esélye a Lightningnak, s jogosan jött össze a triplázás helyett a harmadik bajnoki cím.
Az 1972-ben alapított klub először 1996-ban ért a csúcsra, rögtön a költözés utáni első szezonban: 1995-ben ugyanis a tulajdonosok a kanadai Quebecből Denverbe költöztették a Nordiques-ot, melyet ráadásul Avalanche-ra kereszteltek át. És az addig még nagydöntőt sem játszó egylet, olyan NHL-legendákkal a soraiban, mint Joe Sakic, a svéd Peter Forsberg vagy Adam Foote a Florida 4-0-s megsemmisítésével azonnal a csúcsra ért. Öt évvel később Sakic, Forsberg, valamint Ray Bourque, Rob Blake és a cseh Milan Hejduk vezetésével, a nagydöntőben a New Jerseyt 4-3-ra verve másodjára is Denverbe került a kupa, ám azóta a csoportgyőzelemnél nagyobb eredményt nem sikerült felmutatni, bárhogy is alakították a keretet.
Erre a szezonra viszont összeállt a kirakós, s az eddig is remek csatársor mögé végre normális védelem került. A 2013-as draft első választottja, Nate MacKinnon, a svéd kapitány, Gabriel Landeskog, valamint a finn Mikko Rantanen trióját évek óta rettegte a liga, az idén viszont extra segítséget kaptak hátulról: a 2017-es börze negyedikje, a ligába 2019-ben megérkező – előtte az egyetemi liga legjobbjának járó díjat besöprő –, s azonnal az év újoncának választott, mindössze 23 éves Cale Makar ugyanis az alapszakaszban 77 meccsen 86, a playoffban 20 összecsapáson 29 pontot tett a közösbe. Előbbi produkció az év védője – Norris Trophy –, utóbbi a rájátszás legjobbja – Conn Smythe Trophy – címet érte, s ezzel mindössze a harmadik védő az NHL történetében a legendás Bobby Orr, valamint a svéd Nicklas Lidström után, akinek ez sikerült. S ha már hármasok: Sakic, két csapatkapitányként begyűjtött kupája után ezúttal klubmenedzserként örülhetett…
