Jobb későn, mint soha: Fülöp belga király Kongóban bocsánatot kért az egykori gyarmatosítók rémtetteiért. Az európai hódítók felfoghatatlan kegyetlenségeket követtek el Afrikában a civilizáció terjesztésének álságos jelszavával; aki kíváncsi a részletekre, és bírja is a horrort, annak ott van Mark Twain megrendítő pamfletje (Lipót király zsolozsmája, 1905). Én szívesebben mesélek egy jólelkű gyarmati hivatalnokról, aki kilóg a sorból – nem pusztán azzal, hogy magyarnak született.
Torday Emil (1875–1931) – angol társának szavaival – „hosszú időn át tanulmányozta a négerek életét, szerette őket, és mélyen bepillantott jellemükbe. A négerek bizalmukba fogadták, népszerű volt. Biztonságban járt olyan helyeken, ahol a kevésbé tapasztalt utazó életével lakolt volna.” A budapesti fiatalember félbehagyta tanulmányait a müncheni egyetemen, húszévesen egy brüsszeli bankba szegődött el dolgozni, onnan került a gyarmatra a századfordulón mint belga kormánytisztviselő.
Első úti beszámolói akkora érdeklődést keltettek, hogy hamarosan neves etnográfusként folytatta a munkát a British Museum megbízásából. Nyolc bennszülött nyelvet tanult meg, egy évtizedet töltött a Kongó déli mellékfolyói mentén élő népek leírásával. Egyedülálló kutatása lázba hozta a tudományos világot. 461 általa gyűjtött műkincs máig a Néprajzi Múzeumot gazdagítja, ám hatalmas, nagyrészt franciául írt életművét a magyar nagyközönség alig ismeri. Rendkívüli élményeiből a Nyugatban közzétett naplójegyzetei adnak ízelítőt (1922).
„Nem a nyugat-afrikai partok úgynevezett civilizált négereiről akarok beszélni, a valamicskét tanult s az iskolába belekóstolt, európai ruhában járó feketékről. Ezek nem érdekelnek. Akikről szólani kívánok, azok a négerek, akik természettől gentlemanek, akik minden cselekvésükben tekintettel vannak embertársaik érzelmeire, akik nemes gondolkodásúak, nyájasak, akik lelkükben és nem viseletükben gentlemanek. Ezek a nemes érzésű emberek, akikről itten emlékezem, sem írni, sem olvasni nem tudnak, sokan közülük bizony úgy lehet hiányosan öltöznek, »kannibálok« is akadnak közöttük – mégis gentlemanek a szó nemes értelmében.”
Őszinte tisztelettel, sőt néhol csodálattal mesél az őslakosokról, törzsfőnökökről és rabszolgákról egyaránt. Archaikus vendégszeretetük és önzetlenségük lenyűgözte az utazót. Egy alkalommal például már indulni akart, de a helyi uralkodó nagyvonalúan marasztalta, így nem kapott teherhordókat. Erre ravaszul körbemutatta az asszonyoknak egy kislány fotóját, és bizonygatta, azért sietne, mert rég nem látta kedvenc gyermekét, fáj a szíve utána.
Másnap hajnalban a falubeli nők maguk vették vállukra a súlyos málhát – segítettek, hogy a messziről jött idegen mielőbb viszontláthassa lányát. A karaván végre útnak indulhatott. Torday Emil elérte célját, de arcpirító szégyent érzett a hazugság miatt. Emlékezését ezzel zárja: „Mennyire furdalt a lelkiismeret! Bizony, bizony, nem cselekedtem gentleman módjára, ha mindjárt fehér is a bőröm. A »vadak« különbek voltak nálam.”