Az ellenzéknek nem volt víziója a választáson. Pedig lehetett volna! Elég lett volna azt hirdetnie, hogy egy fejlett szociális piacgazdaságot szeretne. Vagyis egy olyan államot, amely szolgáltató, és nem hatalmi, amely gondoskodik minden tagjáról. Valamiért azonban egy pofonegyszerű megoldás nem jut soha az ellenzéki szereplők eszébe. Gyanítható, hogy miért. Mert ők is hajlamosak osztozni a kormánnyal abban a nézetben, hogy a jóléti állam valami elpuhult rendszer. Tévedés! Erről szól alábbi írásom.
A jóléti állammal kapcsolatban van egy közkeletű tévedés: miszerint a „jóléti” jelző arra utalna, hogy itt mindenki luxusjachton lógatja a lábát a Bahamákon. Nos, ez pontosan a nem-jóléti államok jellemzője. Csak ahol százezrek fizetik meg a gazdagok luxuskiadásait (nem feltétlenül pénzben értve a megfizetést, hanem a luxushobbik egészségügyi, energiaügyi és ökológiai terhelésében), ott lehetséges, hogy egyesek rossz minőségű kórházakban, orvos és nővér nélkül vegetálnak, mások pedig a trópusokon iszogatják a koktélt, olyan országokban, amelyek elitje pontosan úgy bánik a lakossággal, ahogyan azt Közép- és Kelet-Európa oligarchái szeretnék. Nem, a jóléti állam nem a kevesek magas szintű jólétéről szól (amelynek másik oldala és egyben ára a sokak rosszléte), hanem mindenki elfogadható jólétéről. Mindenki méltányosan jogosult a jó egészségügyre, oktatásra, a társadalombiztosításra, ha pedig munkanélküli, rokkant, beteg, fogyatékossággal élő, akkor arra, hogy a központi állam, önkormányzatok segítsenek neki – nem elvonva e feladatköröket az egyházaktól, magánszemélyektől, alapítványoktól, de nem is egyoldalúan csak rájuk nyomva minden nehézséget.
A másik előítélet a jóléti állammal (szociális állammal, szociális piacgazdasággal) szemben az, hogy úgymond ez a gazdag országok luxusa. Ismét tévedés, bukta már középiskolai érettségin is! Európa legvirágzóbb jóléti rendszerei – Németország és az 1979 előtti, pre-thatcheri Nagy-Britannia kivételével – félperifériás fejlődésű, szegény országokban alakultak ki. A Skandináv-félsziget államai, Svájc, de még Ausztria sem tartoztak Európa gazdag régiójához. Furcsa megérteni Magyarországról nézve, de az osztrák örökös tartományok évszázadokon keresztül szegények voltak, és élelmiszer-ellátás tekintetében a Magyar Királyság felülmúlta őket (Mária Terézia nevezetes 1754-es vámrendelete, ugye, nem véletlenül támogatta a Magyar Királyság élelmiszeripari árucikk-ellátóvá alakulását). Manapság furcsának tűnhet, hogy a századfordulón nem osztrák, hanem magyar tejjel látták el Bécset, és a mosoni parasztok szállították a tejet Stájerországba, sőt olykor még Tirolba is. A szegénység ösztönzője volt a kivándorlásnak, az egy-gyermekes rendszer elterjedésének és az iparosításnak ezekben az országokban. Mindegyik egy menekülési út, és az iparosítás kivételével (amely persze csak a fővárosokat érintette) szükségszerűen drasztikus beavatkozást jelentett a társadalmak kohéziójába – bár a paraszti közösségek bomlása révén az iparosítás is elég drasztikus beavatkozás volt. De hosszú távon ezek a társadalmak mégis képesek voltak tanulni, és kitörni a rossz kompromisszumok csapdájából.
A két háború között már figyelemmel kísérték a skandináv országok békés fejlődését - amely persze csak a Kárpát-medencéből nézve volt békés, valójában Skandináviában gyakrabban fordultak elő társadalmi összeütközések és nagy sztrájkok a XX. század első felében, mint Magyarországon. A népi írók voltak az elsők, akik érdeklődéssel és megbecsüléssel fordultak az „északi parasztdemokráciák” felé. 1945 után a rövid demokratikus (bár egyre nyomuló szovjetizálással terhes) periódusban nem volt olyan magyar párt és mozgalom, legalábbis a legálisak közül, amely ne örvendezett volna a régi, „neobarokk” Magyarország megszüntetése, a „kegyelmes”, „méltóságos” címek eltörlése felett. Mindegyik párt támogatta az erőteljes beavatkozást a gazdasági életbe – amI két okból sem csoda: egyrészt az ország újjáépítése a háborús romokból racionálisan igényelte az állami beavatkozást - például a nagyiparban végrehajtott államosításokat - másrészt egész Európában hasonlóképpen növekedett az állam szerepe a gazdasági életben.
Sulyok Dezső, aki talán a legélesebben antikommunista politikus volt a korszakban, 1946 végén az „evangéliumi szocializmus” kialakítását jelölte meg pártja, a Magyar Szabadság Párt programjaként. Ő, a nagy antikommunista kijelentette: „ma már szocializmus nélkül politikát folytatni nem lehet.” Természetesen ez a szocializmus nem egyenlő a szociáldemokrácia ekkori politikájával, végképp nem a kommunista párt irányvonalával. XIII. Leó pápa Rerum novarum című enciklikáját és a magyar meg európai keresztényszociális hagyományt tekintette eszmei és morális iránytűnek. De hivatkozott „elsősorban Svédország és az északi államok” példájára. Svédországban 1932-ben a Svédország Szociáldemokrata Pártja (SAP) a „kisemberek pártja” jelszóval megnyerte a választást, és 1938-ban megkezdte a jóléti állam építését.
Nem furcsa, hogy egy konzervatívként elkönyvelt politikus hivatkozott az északi ország szociáldemokrata politikájára? Nem! Ugyanis a szocializmusnak nemcsak marxista, hanem keresztényszociális gyökerei is voltak Svédországban. Ezen az alapon ottani parasztpártok (amelyek amúgy liberálisak voltak), konzervatív pártok egyetérthettek a szociáldemokráciával a szegénység csökkentését és a széles társadalombiztosítást kidolgozó programokban. Nagyon jellemző egyébként, hogy azokban az országokban, ahol a keresztény egyházak közel álltak a néphez, a jóléti állam is mélyre eresztette a gyökerét.
A magyarországi ellenzék számára a jóléti állam tehát több lehetőséget kínál. Ez egy olyan társadalmi vízió, amelyben könnyű egyetértésre jutni, és a konszenzus lehetősége nagy. Emellett ez egy jó értelemben vett populista program, amennyiben a nép széles rétegeinek vágyával találkozik. Továbbá ezt a programot nem lehet hazafiatlannak bélyegezni, hiszen akkor hazafiatlannak kellene tekinteni a kereszténydemokrácia nagyjait, Giesswein Sándort, Kovrig Bélát, Sulyok Dezsőt, Barankovics Istvánt, a szociáldemokrata Kéthly Annát, a parasztpárti Kovács Imrét. Ráadásul ezeknek az embereknek jelentős részét a kommunista hatalom kényszerítette emigrációba.
Nyilvánvaló, hogy a jóléti állam ma nem teljesen ugyanaz, mint az 1950-es években. Az ökológiai kérdést nem lehet negligálni, és a környezetvédelem gátat szab a gazdasági növekedésnek. Továbbá valamit kell kezdeni azzal is, hogy ma sokak élete, főleg a városokban, nem ugyanolyan, mint amilyen a XX. század elején volt. Hogy mást ne mondjunk, ma sokak számára az önmegvalósítás alapérték. Ez jelenthet éppúgy önkéntes, karitatív tevékenységet, mint egy regény megírását, egy kiállítás szervezését vagy bármi más művészi, alkotó tevékenységet.
A pártok fölkarolhatnák azt, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem révén egy éves vagy két éves időszakra lehetővé tennék a munkahelyek gályapadjain ülőknek, hogy a közösség érdekében valami alkotó tevékenységet végezzenek. Ez lenne az alapjövedelem értelme, és nem az, amit ma gondolnak róla: a kapitalizmus megmentése címén a szociálpolitikai toldozgatás-foltozgatás. Hiszen a szegény rétegeknek az intézményes segítség, a korszerű képzés-továbbképzés jelenleg sokkal fontosabb lenne, hogy érezzék, nincsenek egyedül, számíthatnak a társadalomra, az államra. Továbbá olyan szakmai tudáshoz jussanak, ami jó nekik is, a közösségnek is.
Egyszóval egyes lakóhelyi, foglalkozási, társadalmi rétegekhez másként kellene hozzáállni, mindenütt az igényekből kiindulva, és abból, mi szolgálja az egyén és közösség mentális és fizikai egészségét. Ma ez még utópia, de ha a kapitalista rendszer nem változik, és a pártok sokat ücsörögnek ezeken a kérdéseken, közjogi kérdésekkel ügyködve, évek múlva sokkal rosszabb feltételek között kell foglalkozni hasonló felvetésekkel.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.