A történeti hűség kedvéért: a 2019-es választás után a IX. kerület nem azzal kötött szerződést a kerületi lap főszerkesztésére, akit a pályázatok zsűrizésére felkért bizottság az első helyen javasolt. Skandalum – mondhatnák a kívülállók, de nem az: a felkérés eleve úgy szólt, hogy az önkormányzat a három legjobb pályamű megnevezését kéri, és abból majd ők választanak.
Mivel ott voltam, és a szereplőket is ismerem, biztonsággal állíthatom, hogy ami a nyertesnél, Vágvölgyinél (aki egyébként szoros versenyben a második lett) idővel beakadt a nagyméltóságú helyhatóság többségi, balliberális tagjainak, az beakadt volna az első helyre pontozott kollégánál is, talán még hamarabb. A bizottság ugyanis nem káderek és káder-férjek elhelyezésére optimalizált, hanem kifejezetten olyan személyiségeket keresett, akik képesek ellentartani a helyi hatalom felől érkező igényeknek és nyomásoknak (is). Merthogy ilyen igények és nyomások a magát demokratikusnak aposztrofáló oldalon is jócskán akadnak.
A magyar médiaszabályozás pedig úgy (nem) működik, hogy a sajtószabadság érvényesülésének egyetlen valódi garanciája van: a hatalmi megrendeléseket figyelmen kívül hagyni képes újságíró és szerkesztő.
Mivel azóta eltelt már néhány év, nyugodtan kijelenthetjük: Vágvölgyivel a kerület olvasóközönsége – mármint azok, akik a politikusfotókon és járdaavatásokon túli valóságra kíváncsiak - jól járt. Mint ahogy jól járt volna a vetélytárssal is, aki egészen másfajta újságot csinált volna, de hogy jót, az az előélete alapján nem kérdés. És az sem, hogy az ő újságja sem szalagátvágásokról és a kerületi potentátok méltatásáról szólt volna.
Amúgy ez az egész kicsit riasztó – nekünk, akik újságírással foglalkozunk, mindenképpen. Még nem felejtettük el a választási kampányt, amelyben nagyjából ugyanazt a bánásmódot kaptuk az ellenzéktől, mint a kormánypárttól. És nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy ha mást nem is, a kézivezérelt sajtóirányítást szívesen eltanulná a „bal” egy része a „jobbtól”, ha lehetőséget kapna rá.