Langyos, fülledt délután, hiába pörögnek a légkondicionálók monoton motorjai, a párát nem enyhítik mégsem. Verejtéktől csillognak az emberarcok, csomósodnak össze a hajtincsek, válik kényelmetlenné poliészter ruha, nejloning. Mintha a bevásárlókocsik kerekei is lassabban fordulnának, nyikorogva jelzik a fásultságot. Sorbanállás a felvágottas pultnál, izzadnak a sonkák, a kolbászok is, talán csak a sózott szalonnák tükröznek némi tartást, a felszínükön lévő fehér kristályok mögé rejtve a gyöngyözést. Egy néni öt dekagramm párizsit kér, egy másik két szelet sonkát, amikor mögöttük sorra következve kérdőn nézek az eladóra, azt mondja, ez egyre megszokottabb, már előfordult olyan is, hogy valaki mindössze két szelet vékony turistaszalámit vágatott, alig tudta kimérni a mérleg az egy dekányi mennyiséget.
Zsúfolódik a sor a pénztáraknál, hiába van praktikus önkiszolgáló részleg, valamiért mégsem vonzó a vásárlók többségének, úgy tűnik, megszokták a személyes kontaktust a számológép mögött ülőkkel, vagy inkább a lustaság vezeti őket, amikor csak felpakolják a szalagra a csomagokat, nem kell bíbelődni vonalkódokkal, súlymérésekkel, saját zacskók be vagy kiütésével.
Kopasz, trikós, rövidnadrágos, hajlott hátú, botra támaszkodó bácsika áll a sorban, mindjárt ő következik, de előtte még egy három tagú család fizet, apa, anya, huszonéves fiatalember. Jól megrakott kosárral indulnak kifelé, ám a mögöttük lévő nem lép előre, mereven bámul a földön valamit, mintha várna egy-két másodpercet, de aztán kétszer is utánuk szól, hogy „elnézést, elnézést!”, a második szót egy kicsit már meg is emelve, mintha attól félne, nem hallják meg, túlságosan eltávolodnak. A fiú fordul vissza, a bácsika a botjával mutogat valamit a földön, kétezer forint hever ott, biztosan ők ejtették le, más nem lehetett. A fiúk kissé tétova, azt mondja, nála nem volt készpénz, de az apa csak legyint, hagyja, talán akkor az ő zsebéből esett ki, bár őszintén szólva maga sem emlékszik, volt-e ott bankjegy vagy sem.
A bácsika egy doboz csokis kekszet vesz. Három-négyszáz forint körül lehet az ára, markában tartja az érméket, onnan próbálja kiválogatni az összeget az eladó. Kevés.
Nem tudni, mennyi hiányzik, de tíz-húsz forintnál biztosan több, azt ugyanis egyfajta íratlan kereskedői szabály szerint el-elnézik ilyen esetben, kipótolják, ha látják, valaki megszorul.
A mikrofonban már a vezetőt hívják, sztornózni kell a számlát, kínos várakozás, a bácsi zavartan markolja a botot, leszegett szemekkel néz le a földre, talán épp oda, ahol az előbb még a papírpénz hevert, mikor a mögötte álló szintén huszonéves, szakállas fiatalember odaszól, hogy ő szívesen kifizeti a hiányzó részt, ne legyen ebből gond.
A pénztárosnő újból a mikrofonhoz lép, lemondja a vezetőt, újraszámolják az érméket, négy-öt darab pluszban megmarad, azt a bácsi odanyújtja a szakállasnak, az kicsit szabadkozik, de aztán elveszi. Érzi, így marad meg a méltóság mindkét oldalon.