„Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor a rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták.”
Bethlen Miklós (1642-1716) szóba hozza még széklete minőségét, hogy mennyit szokott izzadni, s hogy jó alvónak tartja magát. Külön fejezeteket szentel evési és ivási szokásainak, betegségeinek, szexuális életének. Az idős korában (1708), bécsi fogságban írott Élete leírása magától (Kemény János és Bethlen Miklós művei; Szépirodalmi, 1980. Szöveggondozás és jegyzetek: V. Windisch Éva) című önéletrajzból kiderül, hogy 1660-ban megfogadja, mértéket tart az ivásban, s a kevés bort mindig vízzel keveri; ám e szokásával egyedül marad, kortársai – Thököly Imrétől Apafi Mihály fejedelemig – „magyar módra” rendszeresen részegre isszák magukat.
Az egyetemi magyar szaknak köszönhetem, hogy kezembe került az Apáczai Csere János-tanítvány egykori erdélyi kancellár önéletírása. Hallatlanul izgalmas, elképesztően modern szöveg. Szerb Antal írja róla Magyar irodalomtörténetében: „Bethlen Miklósé az első magánjellegű önéletrajz. Állítólag utódai számára írja, de igazában önmagának, mint minden nagy önéletrajzíró.” Ráadásul van miről írnia, élete – miként kora is – fordulatokban gazdag. A protestáns ifjú bejárja Nyugat-Európát, hazatérve Zrínyi Miklósnál vendégeskedik, szemtanúja és lejegyzője halálának, a végzetes vadkan-vadászatnak. A Bécs-Regensburg-Nürnberg-Frankfurt útvonalon jut Heidelbergbe, külföldi tanulmányainak első színhelyére, ahonnan hajón (a Rajnán) teszi meg az utat Utrechtig. Innen Leidenbe, majd a csatornán átkelve Londonba megy (II. Károly angol király is fogadja), megfordul Oxfordban, aztán visszatér a kontinensre: Párizsból XIV. Lajos Apafinak írott levelével a zsebében távozik, Hamburgon és Berlinen keresztül jut haza Erdélybe.
Csáktornyán felkeresi Zrínyit, mert „akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt”. Zrínyi 1664. november 18-án, három órával halála előtt „egy fabulát beszéle”, amit Bethlen feljegyez: „Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”