Nagy szerencse, hogy van nekünk egy kérges tenyerű, a háborgó tengeren biztos kézzel hajózó miniszterelnökünk, aki két kormányfordítás között erkölcsi kérdésekben is eligazít minket. Hiszen ha nem lenne, magunktól talán rá sem jöttünk volna, ki a felelős a háborúért. De hála az égnek, a kormányfő nem csak a döntés, hanem a gondolkodás problémáját is megoldja helyettünk. Nem kell töprengenünk, hogy a KGB-együttműködésen, a dohánycsempészeten, sőt az olajon is nyerészkedő, szorgos hétköznapjain pedig emellett nyílt háborús propagandát toló Kirill pátriárka, az orosz agressziót hétről hétre új ideológiai magyarázattal megtámasztó Vlagyimir Putyin, esetleg a vérben tocsogó orosz sajtó összes állítását kritikátlanul átvevő, Putyint és a nagyorosz nacionalizmust dicsőítő, ellenben a védekező Ukrajnát mocskoló Fidesz-média-e az uszító, vagy esetleg valaki más. Nincs itt semmiféle dilemma, hiszen Orbán Viktor világosan megmondta: Soros György a hibás, aki keres is a háborún, ezért elhúzódó harcokat akar.
A tények kedvéért: mióta az orosz hadsereg benyomult Ukrajnába, messze a legtöbbet a kleptokrata orosz állam keresett az öldöklésen. A második helyen valószínűleg Szaúd-Arábia és néhány másik, Európával a szénhidrogéneken kívül mással alig kereskedő olajállam áll, a harmadikon pedig Kína. Ez az egyik fele az igazságnak. A másik pedig az: a háború, amit indok nélkül, többszörösen hazugságnak bizonyult ürügyekkel indított Oroszország a független ukrán állam ellen, kétféleképpen érhet véget gyorsan. Ha Ukrajna feladja – ennek a következménye a határainkig terjeszkedő orosz imperializmus lesz –, vagy ha keleti szomszédunk végre kap elegendő eszközt a védekezéshez. Azaz, ha valaki, mint Orbán, az ukrán önvédelmet nem segítené, mégis gyors békét sürget, az implicit módon Ukrajna összeomlását és Oroszország általi bekebelezését jelöli meg kívánatos célként – csak hogy pontosan értsük, miről beszélt ez a remek ember. Akinek a morális mekkoraságát és stratégiai éleslátásának mértékét talán nem is a fenti gondolatok mutatják meg a legkifejezőbben, hanem az a szintén péntek reggeli megjegyzése, amely szerint az ukrán fél győzelmének „a fogadóirodák nem adnak nagy esélyt”. Talán tényleg nem – bár biztosan sokkal nagyobbat, mint három hónappal ezelőtt –, viszont annak sem, hogy Oroszország elnöke mondjuk két év múlva is ugyanaz lesz, mint ma. A dolog ellenben úgy áll, hogy Ukrajna (a megmaradt magyar kisebbségével, meg a térség legmotiváltabb és minden bizonnyal a legjobb állóképességű hadseregével) két év múlva is itt lesz mellettünk. Lehetne a barátunk is; sok új barátot szerzett az utóbbi időben a – mondjuk ki – hősiességével –, a mi miniszterelnökünk viszont valamiért (valaki kedvéért?) azon dolgozik már régóta, hogy inkább az ellenségünk legyen.
Amúgy ebben sincs semmi új: az orbáni politika legfőbb jellegzetessége, hogy mindig kell hozzá ellenség – ha nincs, akkor majd ő gondoskodik róla, hogy legyen, és kellő haragot is érezzünk iránta. Szép hivatás ez is: a lexikon szerint az ilyen embert hívják uszítónak.