Nádas Péter könyvheti beszédét fokozott izgalommal várta minden irodalomkedvelő, de arra, ami valójában elhangzott, nem lehetett számítani. Könyvheti beszéd címmel jelent meg az Élet és Irodalom csütörtöki számában Nádas Péter beszéde, a szöveg pedig határozottan vers formáját idézte, de tartalma prózai, egyben csapongóan élőbeszédszerű.
Megvan benne a szerzőtől ismert erősen vizuális szövegkezelés, a bibliai párhuzam, témája mondható természettaninak, de egésze mindezeken túlmutat.
Nádas Péter: Könyvheti beszéd
Szónoki képességek híján
valami olyasmiről szeretnék beszámolni,
amiről ebből az alkalomból,
ilyen ünnepélyesen,
a könyvhetek majd százéves történetében
minden bizonnyal egyetlen nagyra becsült elődöm
nem beszélt.
A földigiliszták veszélyes életéről.
A veszély én magam vagyok.
Nem mintha témámmal meg akarnék lepni bárkit.
Ne legyenek megütközések.
Csodálatos egy lény a földigiliszta.
Mikor éjszaka a fészerhez vezető járdára lépek,
s ők levegőzni kijöttek a téglák között a réseken,
hogy éljék a maguk társasági életét,
alig tudom elkerülni, hogy szét ne tapossam őket.
Képzeljétek, emberek, miattuk
olykor a saját járdámat kell megkerülnöm.
Én mondom néktek, aki
Esterházy Péter szavai szerint
az utolsó magyar parasztíró lennék.
Arcom verejtékével és
lelkem roppant örömével termesztem meg asszonyommal,
ha nem is mindennapi kenyerünkhöz a búzát,
hanem a salátát, a spenótot, a kelbimbót, a kelkáposztát,
a rukkolát, a mizunát, a brokkolit, az édesköményt, a tárkonyt,
még savanyítom is a saját csúcsos káposztáimat,
legnagyobb büszkeségem,
a krumplit télire,
a kaprot, a babokat mind az ő nemök szerint, a borsót,
a bazsalikomot, a répát,
a cukkinit,
a céklát,
még a nevüket is élvezet kimondani,
a paradicsomot, a paprikát, a zellert,
a fokhagymát és a hagymát,
még a medvehagymát,
a tormát is,
ezek bizony mind kiváló egyedek lennének,
miért ne kötődnék hozzájuk személyesen,
e két utóbbi szaporodik ugyan magától,
nem igényli közreműködésemet,
habár ismerni vélem speciális szeszélyeiket
nem a vélekedésüket, ó, nem a véleményüket,
amelyekkel különben is torkig lennénk,
a könyökünkön jönne ki,
hanem
létük megannyi feltételét,
ugyanígy a kakukkfüvet és hozzá a kakukkfüvet a réten,
a szurokfüvet, a rozmaringot,
a koriandert, a lestyánt,
a mentát, a zsályát,
magamagát, mindent.
Aminek persze Voltaire vagy Rousseau vonatkozó társadalomtörténeti
javallataihoz sincs köze.
A természeti egyenlőség elvét viszont
ki sem lehetne verni belőlem.
Embertani állandóm.
Így aztán tudhatom és tudatom, hogy a termékeny talaj
alfája és ómegája
mércéje nem én vagyok,
hanem
a közönséges földigiliszta léte.
Jóléte.
Ha meg éppen mégsem a
földigiliszták veszélyes és csodálatos életéről találnék beszélni,
hanem a harkályról, akkor
nem a harkályról úgy általában, miként nem az emberekről úgy
általában, hanem erről az egyetlen
harkályról
ahogy hivatásom szigorú szabálya tőlem megkívánja,
róla és senki másról,
aki itt él valahol a közelünkben
és aki reggelente a diófánkon dolgozik.
Szándékosan beszélek a harkályról is személyként.
Nem ami, ahogy az akadémiai szabály követelné,
hanem aki.
Ragaszkodom hozzá.
Habár
meglehet, ez már nem az a harkály, akit én korábbról ismerek,
hanem az unokája vagy a dédunokája.
Akkor is ő, aki
jön, hogy spirálban végigkopogjon a fánkon,
majd módszeresen nekimenjen
mások,
a széncinke, a kékcinke, a veréb, a poszáta, a stiglic, a
tengelice, a meggyvágó és a szajkó
saját két kezemmel
gondosan megácsolt etetőjének.
Peremén kapaszkodik meg, ahol egyetlen más madár
nem kapaszkodna így.
Hosszú csőrét belevágja
egyszer, kétszer, szünet,
drága japán gyékénylemezekkel borított tetőzetét áttöri.
Hétre hét.
Szemem láttára kapja szét.
Újra kell építenem.
Megint elölről kezdenem.
Hosszú életemben legalább hatszor kellett mindent elölről kezdeni.
Romeltakarítás, újjáépítés.
Azt sem tudom, talál-e férget.
Szétszedi.
Kétszer építettem újra a többieknek.
Néha ugyan ő is eszik, mondjuk, egy szem napraforgót,
nagy figyelemmel
kapkod ki valamennyit a faggyúgolyókból is,
rácsüggeszkedik,
olykor le is szakítja az ágról,
de látom ám, nem érti a harkály,
nem érti,
mondja magában,
nem értem,
nekem nem is ízlik.
Leginkább a többiek iránti kíváncsiság vezetheti az etetőhöz,
a saját külön bejáratú opportunizmusa.
Legyek olyan már, mint a többiek.
Egyem, amit mások esznek.
A madáretető teteje és oldalfala
mégis jóval nagyobb vonzást gyakorol rá,
mondhatni
kutatói szenvedéllyel tölti el,
még ha szenvedélye csúcsán nem is az üzemileg feldolgozott
fenyőfa,
hanem az élő fa áll, a mi gyengélkedő diófánk.
Minden élőt szerkezeti helyén kéne tudnunk követni.
Kellett volna tudnunk követni.
Kellett volna.
Csak úgy mellékesen emlékeztetnék rá,
hogy a diktatúra mindig a szakmákat
szedi szét először az ő nemök szerint.
A Lumbricus terrestris,
azaz közönséges földigiliszta,
akit Linné írt le
1758-ban először,
s akivel Darwin szintúgy foglalkozott,
mert számításai szerint hat hektáron összesen huszonötezer
kiló földet hoznak fel évente
Anglia mélyéről Anglia felszínére.
Szájukon egész munkaidejükben folyamatosan befalják Angliát,
gyűrűikkel továbbítják magukban a földjét, s baktériumokkal telt
humuszként
bocsátják ki a másik végükön.
Nélkülük a föld halott.
Így aztán, aki Anglia felületét gondolja könnyedén megérinteni,
rögvest Anglia mélységes mélyéhez ér.
Ami áll Angliára, tán hazánkra sem kevésbé.
A paraszti bölcselet legfeljebb
vigasztalhatja önmagát,
de nem a Teremtést,
hogy a kettévágott féreg az ekének megbocsát.
Teste elülső felén,
mert minden híresztelés ellenére
van eleje, vége,
ahogy lábunk és fejünk,
neki ugyan néhány duzzadtabb szelvénye van,
amolyan gyűrűje,
amelyben közösülésük alkalmából
egymáshoz simuló egyének az
összeragadásukra szolgáló váladékot
tartják.
Duzzadó gyűrűjük szürkésbarnán mirigyrózsaszín.
Ne legyünk restek elképzelni,
mily szép a mirigyrózsaszíntől az életük.
Éjszakai állatok.
Hajnalhasadáskor visszahúzódnak az örökkön épülő
és szépülő járatokba, hogy ennyi szellőzködés és pihenés
múltán újult erővel folytassák örök munkájukat.
Természetes ellenségük a vakond, a sün, a cickány, a béka,
a madarak közül a rigó,
akinek különben soha
eszébe nem jutna
madáretetőmben lakmározni az alamizsnaként odavetett magokból,
de úgy húzza ki a lyukból egészben
a rugalmas gilisztát,
hogy el nem szakítaná,
ám zsákmánynak tekinti a földigilisztát még
a szalonka,
a futóbogarak és a százlábúak,
a futóbolondokról nem beszélve, akik undorodnak tőle,
túl csúnyának találják,
ütnek, vágnak,
ásóikkal, kapáikkal mennek neki,
mert hasznukat és kárukat maguk sem tudják szegénykék
egymásról leválasztani.
Bizony mondom néktek, kedves testvéreim,
embernek az ember a legnagyobb természetes ellensége,
s így aztán nála tényleg nem él csodálatosabb lény
e földtekén.
Ha valamit mások szétszednek, földig rombolnak
és meggyaláznak, ő fölépíti.
Romvárost.
Jogot.
Ő persze mindig saját maga a mások is.
Egy más ő.
Legalábbis emberemlékezet óta
így teszi, és nem is lehet őt önmagáról soha többé leválasztani.
Habár egészen odáig felér a saját kis eszével, hogy
építkezéseit ajánlatos az alapoknál kezdeni.
Annyiszor kell összeraknia, ahányszor a vele azonos mások szétszedik,
gondolná az ember,
de nem,
sajnos többször,
pontosan eggyel többször kell összeraknia.
Nincs mese.
Mese fogytán, tisztem szerint
nincs más dolgom, mint hogy
megköszönjem szíves figyelmüket. Az idei könyvhetet
a lehető legünnepélyesebben megnyitom.
Azért még irodalmi dizőzként belesuttogom a mikrofonba,
ne veszítsétek el a bizodalmat.
Nem tudom, miben.
De elveszíteni sem éri meg.
