Karesz nagy áttörésre szánta rá magát: elhatározta, hogy elviszi Emmát az anyjáékhoz. Karesz anyja már évtizedek óta élt a második házasságában, de Karesz még mindig úgy mondta: jövő szombaton elmegyünk annak a férfinak a házába, akivel az anyám él.
A látogatáshoz mindenkinek más és más ábrándja tapadt – a különböző érzelmekben ez volt a közös, hogy mind egyformán álmodozás volt. Emma azt álmodta bele, hogy Karesz immár családiasabb viszonyra vágyik az anyjával, kezdi tehát elfogadni a maga csonka múltját, a pótolhatatlan veszteségekkel együtt. Karesz arról ábrándozott, hogy Emmával az oldalán talán megadatik neki az a vágyva vágyott elismerés, amit az anyja következetesen megtagadott tőle, amióta csak világra hozta, s amihez a nevelőapjában megtalálta aztán a legjobb partnert, akivel úgy együtt már nem elégedtek meg holmi szemrehányó csönddel és a lefojtottság nyomán felfakadó kisebb-nagyobb fizikai bántalmazásokkal, amivel addig Karesz anyja élt, hanem minden lehető alkalommal élénken és határozottan szavakba is öntötték a megvetésüket. Tették ezt annál is inkább, mert a felnövekvő Kareszt már nehéz lett volna némán verni.
Két súlyos illúzió volt már a Kareszé és az Emmáé is. És akkor ott volt még a Karesz anyjának tévhite arról, hogy ez a látogatás nem jelenthet mást, csakis valami kései behódolás lehet, talán az idegen nő hatása, akit Karesz végre be akar mutatni, s aki körül a telefonjaiban eddig akkora hűhót csapott, hogy még a nevét se lehetett megtudni.
Egyedül Karesz nevelőapja nem dédelgetett semmiféle ábrándot: ő tudta, hogy komisz, haszontalan mostohafia van, aki, ha mindig rossz volt, hát az is marad örökre. Tőle aztán idejöhet a miniszterelnök lányával is, gyanítja, az is csak olyasfajta lehet, amilyen ez a semmirekellő. Emlékszik ő jól! Micsoda fiúgyerek az, állni a tükör előtt egy tupírfésűvel, órákig igazgatni a kacabajkát magán, mielőtt kimegy összesározni a többi kölökkel! Mikor Karesz kinőtte magát, ő sokáig biztosra vette, hogy a mostohafia beteg. Afféle, aki a saját fajtájával szeret… A fiúkkal. Mindig valami kence szaga terjengett körülötte, mindig kényeskedett az igazi férfimunkában – na és ha szép pofája van! Mert azt tagadni nem lehet, hogy olyannak született, mint egy filmsztár. De ha olyannak született, hát nagyon rossz helyre! Bánja meg keservesen, itt aztán nincs mit kezdenie egy pomádékirálynak! Az volt az életük legszebb napja, amikor végre kipucolta innen a kacatjait. Szép nagy szobát kapott, mikor ő elvette az anyját, aztán esténként mindig csak a duzzogó pofájával tűnt el az ajtaja mögött, azzal az aligköszönéssel. Úgy tudott végigsomfordálni a nappalin, hogy az embernek már attól ökölbe szorult a keze. S még amikor azt találta mondani, hogy többet ide maga be ne lépjen kopogás nélkül! Na, akkor már ott volt az ideje a dolgot rendesebben helyre tenni. A saját házában? Amit ezzel a kettő kezével húzott fel? Ahonnan úgy kísérte a temetőbe a maga fiát, hogy csak vánszorgott a koporsó nyomába, mint az oldalba lőtt kutya, azt hitte aznap, hogy tényleg beledöglik, de aztán mégis talpra kellett állni, nem lehetett elájulni, mint az asszonyoknak. És akkortól az ő félbolonddá lett első asszonya mindennap azzal szekírozta, hogy ő, hogy ő nem érez?! Elverte, na, sokszor, de hát csak nem hagyta volna a fejire nőni azt a halálmadarat. Elváltak aztán. Ez a második, ennek a piperkőcnek az anyja, ez szerelem volt, igazi nagy szerelem, meg se tudott volna lenni az Etuska nélkül, bele is pusztult volna, ha sokáig kellett volna még kerülgetnie az irodán azt a jószagú széles testét. Micsoda madár volt ez, istenem! Most is ad még magára, de hát hol van már az a pirulós rózsaszín hús! Érdekes ez, nemigen hasonlítanak a fiával. Ez a nyikhaj az apja híres pofáját örökölte. Mást nem is igen kapott tőle. A híres erdőmester úrtól. Az is, mióta csak lelépett az Etuskától, itthagyta az ötéves porontyával, ezzel a semmirekellővel, azóta is ott pomádézik a diplomás új nejével, akinek külön kocsija van, ügyvéd asszony vagy micsoda, mára meg már abban a hatalmas házban négyen, ő meg az az autós nő meg a két lányuk, azok is az egyetemre járatva, aztán ezt a nyikhajt meg nem voltak képesek magukhoz venni. Ott kikényeskedhette volna magát kedvire, a maga bengájával… Volt azért az emberben egy olyan rossz hátsó érzés, hogy miféle nyomokat hagyhat az ilyen nyalka erdőmester egy asszonykában. De hát az Etuska nagyon-nagyon jó feleség, nem volt mit gyanakodni, nem volt ez egy csöppet sem romlott, úgy jött ki abból a furcsa házasságából, szinte tisztán, csak ezt a szépséges békát hozta magával, mint a levehetetlen rontást.
Karesz nevelőapja tulajdonképpen hasonlóan gondolt erre a látogatásra, mint annak idején a Karesz eljegyzése körüli hercehurcákra. Utálta, hogy ennyit kelljen foglalkoznia ezzel a rosszéletűvel, de hát a világ elvárásainak csak meg kell felelni… Micsoda nevetséges dolog amúgy, egy ilyen, amikor nősül, családot alapít, hát lehet erre családot alapozni? Hová lett a lányok józan esze, ő bizony egy döglött kiscsirkét a kezére nem bízott volna ennek, nemhogy eleven gyerekeket… Aztán még az esküvője, a rengeteg fölösleges kiadás, de hát Etuska ki akart tenni magáért, s abban igaza is volt, hogy az ember mégiscsak egy közösségben él. Ez a nyikhaj meg ragyogott, azt hitte, ez itt a vidámpark, hogy Anyuka ezentúl már mindig minden szavára csak ugrani fog. Adott volna ő ennek, ha nincs ez a bámész falu! Öltönypróba, mi? Asztali dísz, mi? Anyuka, mit gondol, nem lesz nagyon nehéz ez a vajas sütemény, ne hozassunk mégis inkább odaátról a cukrászdából azokból a könnyű linzerekből? Könnyű linzerek! Az anyja jó konyhájába! Akkor is buzi ez, ha nőkkel kefél! Etuska józan volt, a legkevesebből hozta ki a legtöbbet. De a többhetes cirkusz, a sok fontoskodás meg anyukázás őneki már az agyára ment, pedig ő csak az ajtón túlról hallgatta. És most megint elkezdődhet, ki tudja. Etuska azt mondja, ez már együtt él azzal a nővel, akit idehoz a jövő szombaton. Még jó, hogy nem vasárnap. Az az egy napja legalább megmarad kiheverni az egészet.
Eljött a látogatás szombatja, és Emma egész délelőtt a haja leszorításával meg a kellően szerény ruházat összeállításával volt elfoglalva, miközben Karesz ilyeneket mondott neki, hogy azt akarom, hogy lássanak ragyogni, hogy lássák, hogy te királynő vagy, hogy a lábad nyomát sincs joguk megcsókolni. Emma eleinte rémülten méregette a csatateret, ahová betévedt, gyorsan felmérte, hogy Karesz épphogy nem a sorsával kibékülni készülődik, hanem az ellenségeire mérhető végső csapásra erős szövetségese oldalán. Még megemlítette, hogy ő nem szeretne kézigránát lenni a családi háborúban, de Karesz mintha süket lett volna, és vak is, vak a szemére boruló vértől, a bosszúvágya dühétől – tényleg, mint egy kis hadnagy, akinek felvirradt a nagy napja. Emma ekkor arra gondolt, hogy valami stratégiája neki is kell, hogy legyen erre az ebédre, s a várhatóan hosszú délutánra. Nem győzelmi, de túlélési stratégiája. Neki persze megfelelt volna valami hazug, egy szombatra szóló kvázibéke is, de látta Kareszt, és jól megértette, hogy ő itt ma a maga kénye-kedvére nem fog tudni leállítani ősidőkben fogant családi jeleneteket csak úgy, egy intésével. Csatára kezdett hát készülődni, végül is abba a házba indult, ahol szerelme ősi ellenségei laknak. Meghirdette a szolidáris kiállást Karesz mellett. Hogy ez a szolidaritás mennyire maradhat passzív – akárhogy vágyott erre, tudta, ezt úgyis az események fogják eldönteni. Leszorított hajával, a fémes színű szövetruhában, amit végül is magára húzott, mindenesetre máris úgy festett, mint egy páncélos amazon.
Emmára egy szomorú kisfiú lesett fel a képről, egy sovány, nagyon-nagyon szomorú kisfiú. Az elhízásnak indult nett asszony, aki minden szívélyesség nélkül egyszerűen letette Emma elé az alacsony asztalra a családi albumot. Emma és Karesz a kanapén ülve az ebéd utáni kávéjuk felett hajoltak az albumra. Karesz anyja és az ura odaültek eléjük a nappali két foteljába, itták ők is a kávéjukat és őket nézték, nem támadóan, de egészen hidegen, mintha csak a tévét lesnék. Emma szinte várta, hogy valamelyikük, mondjuk, az asszony megszólal, nézd csak, apus, milyen hülye film megy, mifélék ezek, micsinálnak ottan, de furcsa.
Amikor végre kimehettek a rideg házból a még ridegebb udvarra, Emma nagyot sóhajtott, s a törékeny, de mégiscsak az ebéd végéig kitartó tűzszünetért hálásan vakargatta az ellenség kutyájának fülét.
A kuvaszféle némileg közömbösen tűrte a közeledést, csak akkor mordult rá Emmára, amikor abbamaradt a kényeztetés, mert Emma kilépett a lánc engedte hatótávolságból. A kocsiban ülve Emma kimerülten nekidőlt Karesznak, lehunyta a szemét, s tán ki se nyitotta, míg az autó már messze nem járt a háztól.
Karesz megállította a kocsit, megsimogatta a behunyt szemű arcot és egyenként kivette a csatokat a nő leszorított hajából, csodálatos voltál, mondta Emma csukott szemeinek, a virágméz színű hullámokat szétterítve a fejtámlán, csodálatos nő vagy. Emma végre kinyitotta a szemét. Még az országúton voltak, de már közel a vízparti kisváros hídjához. Ezt is megúsztuk, mondta Karesznak. Karesz gyerekesen vigyorgott, de el se intéztük, mondta hálásan visszhangozva és kicsit jogtalanul kiterjesztve az Emma felütötte többes számot, és Emma nem javította vissza egyes számra. Halálosan kimerült, mintha mégis megvívta volna azt a csatát az ellenség házában, ahol Karesz nevelőapja nyögve-morogva a helyére tologatta a látogatás nyomán kibillent rend elemeit: két szék vissza a szűk előszobába, a konyhaasztalnál marad a szokásos kettő, az egyikre a lapos sárga párna az Etuska feneke alá, a másikra, a magáéra a kopott zöld filcdarab. Borospoharak elmosva vissza a vitrinbe. Ez is elmúlt, mondta a feleségének. Micsoda nagyképű nő, mondta az, alig szólt egy szót is, micsoda gőg. Pofázott ahelyett is a te díszpinty fiad, durrogott a ház ura, mintha valakit is érdekelt volna a zagyva szövege! De azt jó tudni, hogy ide nem jön többet pénzér. Te, kérdezte Karesz anyja felélénkülten, te elhiszed, hogy ezek tényleg lehozatják azt a malmot? Mi pénz kell ahhoz…? Hát, válaszolt az embere, az az öregedő kurva elég vastagnak látszik; de föl is kell is mutatnia valamit, ha egy ilyen pomádékirályfival akar felvágni. Szerinted mennyi van közöttük? Nem lehet azt ma már megmondani, mondta Etuska bölcsen, ezek a pesti cemendék már ott varratnak fel egy-két millióért, ahol épp lötyögni kezd.
