Sokáig éltem együtt a nagyapámmal.
A szüleim nyolcéves koromban meghaltak. Az anyai nagyapám vett magához. A nagyanyám se élt már akkor. Szerintem a nagyapám nem igazán akart engem, vagyis az biztos, hogy nem úgy képzelte el a nyugdíjas éveit, hogy egy újabb gyerekről kell majd gondoskodnia. Főleg egyedül, segítség nélkül. Ez meg is látszott a nevelési módszerein. Kemény volt. Nem kényeztetett el. A büntetéses nevelés híve volt. Ha jó jegyet hoztam a suliból, akkor egy biccentéssel konstatálta, ha rosszat, akkor előkerült a derékszíj. A születésnapomra egy kis pénzt kaptam tőle, hogy vegyek belőle valamit, amit akarok. Névnap nem volt. Karácsonykor énekeltünk. Ő részegen. Tizennégy éves koromban szöktem át az apai nagyszüleimhez. Azt hittem, jobb lesz. Az apai nagyapám nagyon beteg volt, ágyhoz kötött, folyamatos ápolást igényelt. Nagyanyám meg csak Istenben bízott. Imádkozni kellett, és minden este megcsókoltatta velem nagyapám töredezett, sárga lábkörmét, mintha az lenne az Úr felém nyújtott ujja, vagy mi. A kegyelem. Itt aztán még szülinap se volt. Mondjuk, a jegyeimmel se foglalkoztak, viszont minden étkezésért hálát kellett adnom valakinek. Nagyapám csak nyögdécselt és hörgött az ágyban, nagyanyám meg ordított és sírt a fürdőszobában. Érettségi után egyből kollégiumba költöztem. Egyetemre jártam. Az jó volt, szép időszak. Ki kellett volna használnom. Maradni az egyetemen. Tanulni. Vinni valamire. Elvégeztem az esztétika-alapképzést, és azon a nyáron meghalt a nagyapám. Az anyai, aki egyedül lakott. Megörököltem a lakását. Eladhattam volna, vehettem volna belőle egy kisebbet az egyetem közelében. De inkább visszajöttem, beköltöztem. Elmentem a kisállat-kereskedésbe, és munkát kaptam. Még pici voltam, nagyjából hároméves lehettem, amikor anya elvitt abba a boltba. Azt mondta, lehet egy halam, választhatok egyet. Hisztiztem. Igen, emlékszem, hogy sírtam, toporzékoltam, mert nemcsak egyet akartam, hanem sokat. Azt mondtam, hogy egy pici hal nem elég, nekem sok kell, itt is sokan vannak együtt. És anyám mondott valamit, hogy egyesével kell őket megismernem, mert a tömegben elveszik a személyiségük, vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy nem is ezt mondta, csak ez ilyen hippidumának tűnik, nekem meg úgy maradt meg anyám, mintha hippi lenne. Mindenesetre engem nem érdekelt semmi, földhöz vágtam magam, aztán ordítottam. Csak akkor tértem magamhoz, mikor anyám már kiment a boltból. Megszeppentem, és gyorsan követtem. A bolt előtt várt, lehajolt hozzám, és komolyan elbeszélgetett velem. Fogalmam sincs, nem emlékszem, hogy miket mondott, de ez a bolt, a kisállat-kereskedés megmaradt. Úgy, mint egy jó élmény. Egy élmény anyámmal.
Csütörtök esténként eljártam a művelődési házba, az NJK csoportba. Nem igazán tudom, hogy mit vártam ezektől az összejövetelektől, túl sokat nem tudott nyújtani. Nem lettem kiegyensúlyozottabb, ettől nem éreztem jobban magam. De azért jó volt a társaság, jólesett a történeteiket hallgatni. És azóta ki akartam próbálni egy ilyen anonim gyűlést, mióta olvastam a Harcosok klubját. Mondjuk, mi nem ölelkeztünk a végén, nem sírtunk. Általában felelevenítettük a bezártság alatt tapasztalt élményeinket, megosztottuk egymással a szorongásainkat, félelmeinket, aztán arról meséltünk, hogy a szabadulásunk óta hogyan boldogulunk. Volt, akinek jobban ment a sora, és volt, akinek kevésbé. Olivér az Infected Monstrum előtt egy autószalonban dolgozott. Jó eladó volt, remek üzleteket kötött, és az volt a terve, hogy pár év múlva saját kereskedést nyit. Aztán jött a játék, Olivér pedig fogságba esett a saját házának pincéjében. A felesége és a két lánya is játékosok lettek, az asszony nem is élte túl, annyira legyengült a szervezete az avatárja miatt, hogy az orvosok már nem tudták megmenteni. A lányok a körülményekhez képest jól vannak, iskolába járnak, újra barátkoznak, de Olivér nem tudott visszaszokni ebbe a régi-új világba. Lassan teljesen felemészti a gyász, közben képtelen visszamenni a munkába, mert pánikroham tör rá, akárhányszor meglátja egy játékos karikás szemét és kisebesedett száját. Olivér soha nem tudta elhagyni azt a pincét, ahová annak idején bezárta magát. De ott volt Rita, az ötvenes évei elején járó ápolónő, aki néhány kollégájával együtt a kórházban vészelte át azt az időszakot. Ő látszólag teljesen rendben van, mindig lelkesen mesél az életéről, mert mindig történik vele valami pozitív dolog. Gondolom, az is hozzátartozik a sikeréhez, hogy kihasználja a többiek gyengeségét, és mindenféle gyógyszereket, nyugtatókat, altatókat árul nekik illegálisan. Én nem sokat beszélek ezeken az összejöveteleken. Még az elején elmeséltem, hogyan töltöttem azokat a szörnyű hónapokat, aztán egyszer arról beszéltem, hogy mennyire örülök, hogy vissza tudtam menni a kisállat-kereskedésbe. De ezzel nincs is semmi baj, rajtam kívül vannak még páran, akik nem beszélnek. Az is elég, ha a többieket hallgatjuk. Szeretem hallgatni őket. Ezen az estén Évi beszélt, én hátradőltem a kényelmetlen műanyag székemben, a mellkasomra támasztottam az állam, lehunytam a szemem, és csak hallgattam a szavait, és hagytam, hogy megelevenedjen előttem a története. Évi prostituált volt, a neten hirdette a szolgáltatásait, és amennyire meg tudtam ítélni, nem szorult rá annyira a pénzre, vagyis megválogathatta a kuncsaftjait. Egyébként csinos lány, szolid sminkkel, hétköznapi ruhákban. Szerintem nem is volt buta, inkább ravasznak és talpraesettnek tűnt. Az volt a benyomásom, hogy mással is foglalkozhatna, de ő szereti ezt csinálni. Nincs ezzel semmi gond. Vannak, akik embereket ölnek, mert abban jók. Évi örömöt hozott a világba, nem halált. Szóval szimpatikusnak találtam ezt a lányt. Sziasztok, Évi vagyok. Szia, Évi! Már beszéltem nektek a munkámról, kezdte nyugodt, kimért hangon, meséltem az ügyfeleimről. Igen. Azt is elmondtam, hogy milyen furák azok, akik játékosok voltak. Sokszor kérik, hogy büntessem meg őket. Sokszor nem is jutunk el a szexig, csak azt akarják, hogy pofozzam fel őket, esetleg fenekeljek, de általában azt szeretik, ha csak szidalmazok. Azt hiszem, nem kell pszichológusnak lenni, hogy értsük, miről szól ez a dolog. Szóval, hogy bűntudatuk van. És én ezt megértem, és sajnálom is őket. Próbálok beszélgetni velük, hogy lépjenek túl, mert nem tehetnek róla, de eddig ez nem igazán használt. Szerintem ezt a dolgot már nem fogják elfelejteni. És ez így szomorú. Hogy mennyi embernek ment tönkre az élete. De erről már beszéltünk, most másról akartam mesélni. A héten lett egy új ügyfelem, mondta Évi, és jelentőségteljesen körbehordozta rajtunk a tekintetét. Ötven körüli fickó, ő is játékos volt. Karikás szemű, sebes szájú, a szokásos. Azt mondta, hogy bankár, és az elsők között kezdett el játszani. Aztán azt is bevallotta, hogy ő élvezte. Mármint, nem így, szó szerint, de az volt az érzésem, hogy neki tetszett, szeretett játszani, szeretett benne lenni. Aztán, amikor elkezdtük a dolgot. Szóval. A többiek azt akarják, hogy őket büntessem, de ez a fickó arra izgult, ha engem büntethetett. Szóval. Jaj, bocsánat, azt hittem, hogy könnyebb lesz, mondta Évi, és elcsuklott a hangja. Csigákat hozott magával. Ilyen meztelencsigákat egy zacskóban. A szokásos módon kezdtük, de aztán kiment a zacskóért, és behozta a csigákat. Nekem az ügyfél az első. Tényleg sok mindenre hajlandó vagyok, de azért nálam is van egy határ. Nem akartam leállítani, mert kíváncsi voltam, meg egy kicsit féltem is. De aztán. Azt vettem észre, hogy a játékosoknak olyan unott és élettelen a tekintete, még akkor is, mikor a csúcson vannak, mintha semmi nem tudná kizökkenteni őket az apátiájukból. De belenéztem ennek a fickónak a szemébe, és valami őrült, eleven tüzet láttam benne, miközben. Ne haragudjatok, nem tudom kimondani. Az a lényeg, hogy el kellett küldenem. Nem bírtam. És rájöttem, hogy valószínűleg nincs egyedül. Lehetnek még olyanok, akiknek hiányzik a játék, és minket hibáztatnak, hogy abba kellett hagyniuk. Szóval, csak azt akartam mondani, hogy vigyázzatok magatokra. Évi elhallgatott, és én kinyitottam a szemem. Megtapsoltuk, aztán valaki más szólalt fel, de arra már nem tudtam odafigyelni. Eszembe jutott az a kopasz, katonai zubbonyos férfi, akinek a múlt héten eladtam egy tucat meztelencsigát.
Böszörményi Márton
Infected Monstrum című könyvét június 12-én, vasárnap 13 órától dedikálja az Ünnepi Könyvhéten, a Napkút Kiadó standján.
