Szívós szorgalommal és makacs kitartással építette fel magát. Egészen fiatalon karriert csinált pénzügyi tudásával, először vidéken, majd a budapesti tanácsnál és pártbizottságon. A kádári konszolidációval kezdődő negyedszázadban nem volt se szégyen, se korlátoltság hinni egy emberarcú szocializmusban, a rendszer belülről való megreformálásában. A pártállam pályáján fölfelé mozgó Békesi személyiségével igazolta, hogy a liberalizmussal leöntött kádári diktatúra emberei jobbak, mint intézményei. Soha nem tudott volna felkerülni a neobarokk úri világban, vagy megtörték volna gerincét a véres rákosista és korai kádárista rendszerekben, ám a „jótanuló-jósportoló” fiatalember beleillett a puhuló diktatúra köreibe.
A rendszer hatékony működtetője egyszer csak szemben találta magát a rendszer korlátaival. Szovjet parancsra a Los Angeles-i olimpiára nem mehettek ki a magyarok. Békesi tudta, hogy mi a teljesítmény, mi a megfeszített akarat, mi a sportolói életpálya, és egyszerre megtanulta, hogy mindez nem számít. Nem értette az embertelenséget. Nem akarta hinni a szabadság hiányát. Ellenállt. Megfegyelmezték. Bekövetkezett a szükségszerű kiábrándulás és a szélárnyékba kerülés.
Áldott szerencséje, hogy Hetényi István pénzügyminiszter felfigyelt rá és bevitte csapatába a Pénzügyminisztériumba. Egyszerre érkezett jókor és a legrosszabbkor. Az öreg Kádár és a körülötte keringők gyáva csapata ekkor döntött az 1985 tavaszi, XIII. pártkongresszuson a gazdaság dinamizálása mellett, vitte csődbe az országot. Hetényi minden erővel ellenállt - és veszített. Csak sejtette, nem tudta, hogy Kádár már menesztette. A hátralévő másfél évben bemutatta az elegáns vívás valamennyi fortélyát, hogyan kell vereségben területet – adó-, bank- és vállalati reformok - és csapatot védeni. Amit a pénzügyekről tudni kellett, azt Hetényinél meg lehetett és meg kellett tanulni. Békesi világképet kapott és országos horizontot az adózás, a költségvetés ügyeiben. Egy életre leckét szakmai tisztességből és társadalmi felelősségből. Hetényi bólintana: ez rendben volt. Igen, Békesi László sokszor tévedett és hibázott, de tisztességben és felelősségben soha.
Két dolgot nem tudott eltanulni. „A pénzügyminiszter élete kétharmadát hülyék közt tölti. Aki ezt nem képes türelmesen elviselni, az ne menjen pénzügyminiszternek! Okosnak szabad lenni, de mindenkinél mindig okosabbnak nem!” – így az örökös pénzügyminiszter. Hetényi rovartani érdeklődéssel figyelte az ostobákat, majd egyetlen gúnyos mondattal kivégezte őket. Békesi hallgat, elfehéredik, sziszegő hangon közbevág, majd fejhangon ordítani kezd – csoda-e, hogy utálják? Hetényi a legkiválóbb intézmény- és csapatépítők közé tartozott, Békesi azonban magányos futó. Pedig közelről megtapasztalhatta a szakértőkből álló Németh-kormányban, hogy milyen csapatban játszani. Más csapatában tud is, de sajátot nem sikerült sehogy sem összeraknia. Igaz, hogy a '89 utáni évtizedekben éppen az intézmény- és csapatépítőkből van a legnagyobb hiány.
Békesi a reménytelen helyzetek hőse. Tisztességgel helyt állt a Németh-kormányban. De a szakmai és emberi csúcsra akkor jutott, amikor egyedüli gazdaságpolitikusként kitartott a gettóba zárt szocialisták mellett, és képes volt parlamenti szónokként, ellenséges légkörben a pénzügyeket szakmailag hitelesen előadni.
Ekkor derült ki, hogy kiváló patológus. A gazdaság kiterített hulláját olyan magabiztosan vágja fel, s mutatja fel egymás után a beteg szerveket, hogy abból nemcsak a gyógyító orvosok, de a laikusok is felfogják, mi a baj. Aprólékos, pontos, logikus. Sherlock Holmes és Hercule Poirot hozzá jár a hullaházba.
Miniszterként nem tudott megbirkózni az első ravaszdi populistával, Horn Gyulával. Dühönghetett, toporzékolhatott, valószínűleg esélye sem volt – végül lemondott. Az államcsődöt ezután Bokros és Surányi oldották meg. Békesi tragédiája, hogy a magyar politikus csak végítéletkor hallgat a figyelmeztető szóra, de legtöbbször akkor sem. Gerinces ember egy gerinctelen országban. Önsorsrontóan őszinte egy hazug társadalomban. Megbízható a megbízhatatlanok, felelős a felelőtlenek, hiteles a hiteltelenek, hűséges az árulások világában. Számítanék-e rá? Szilárd támasz lenne. Dühös is a világra. Remélem, istene Asztrik mosolygó türelmével hallgatja.
Láttam versenyt futni a kegyetlen halállal. A kegyetlen és fájdalmas, könyörtelen és megalázó halál ott csörtetett közvetlen a nyomában. Ahogyan mindig, szokott percnyi pontosságával kezdett kitartó egyenletességgel futni. Újra meg újra felmérte, hogy hány lépésre liheg mögötte a kegyetlen halál, mikor közelíti meg egy karnyújtásnyira a kanyarban. Olyankor beleerősített. Soha ügyet nem adott fel. Tudta és tudja jól, hogy öldöklő versenyfutása a kegyetlen halállal nemcsak az ő ügye, hanem a miénk is. Példát lehet és kell mutatnia, hogyan küzdjünk, tartsunk ki. Ha ő nem adja fel, nekünk sem szabad feladnunk. Az ellenállás a természetes válasz. Nem hagyhatjuk megalázni magunkat a kegyetlen halál, saját testünk által. Nincs önszánalom. Nincs nyafogás. Felemelt fej, az ellenfél gyengeségeinek, saját erőtartalékainknak pontos számbavétele. Csak mi győzhetünk.
És visszajött a halálból. Itt mérgelődik a világ során. Megint összerakja a maga pontrendszerébe mindazt, ami történik, s levezeti szigorú logikával, hogy minek kellene történnie. Ismét mindenhez köze van. Világunk szédítő iramban és közömbös lassúsággal ballag a vége felé. Csak azt kívánhatom neki, amit magamnak is, Rónay György szavaival: „Éjjel reccsent a padló, jött a szelíd halál, / megérintette a vállamat. »Ne félj – suttogta – csak szárnyadat keresem, / emlékül viszek egy tollat belőle, / hogy zálogom legyen, ha osztozunk / nővéremmel, a szigorú halállal.«” A szelíd halálnak bizonyosan Judit arca van.
