Tisza-menti falu, az út szélén nyárfákkal, beljebb akácokkal. A gólyák játékosan rakták sorba a fészküket, hol a páros, hol a páratlan oldalon építettek gallyakból, vesszőkből tekintélyes halmokat. Egyik a patakparton élelmet gyűjt, a másik odafent a pelyhesedő fiókákra vigyázz, az ellenségesnek tűnő madarakat hosszas kelepeléssel hessegeti odébb.
A kenguruk miatt jöttünk. Néhány hét, és csodás látványosság nyílik ebben a nehéz sorsú községben, amelyik evickélt már csőd szélén, kirendelt gondnokot is kapott, miután a hatalmasra épített, gyerekek híján hamar kihasználatlanná vált tornacsarnok felfalta az önkormányzat költségvetésének jó részét. Emlékszünk az idős polgármesterre, aki orvosként praktizált sokáig, megszokta, hogy meg tud gyógyítani minden bajt, csak hát a pénzügyi bajok menedzselésére kevésbé volt benne tehetség. Látatlanban is drukkolunk a falu mostani vezetésének, ne csődöljön be ez a hangzatos projekt is, hiszen volt már ilyenre példa itt a közelmúltban. Dinoszaurusz-parkot nyitott egy vállalkozó, felvéve rá uniós forrást, ilyen-olyan pénzeket, aztán tönkrement hamar, ott maradtak a Velociraptorok, Tyrannosaurusok, Fukuiraptorok szomorú magányban, belsejükben a végtagjaikat mozgató, lomha hidraulikával.
Most majd élő állatokkal telik meg a kőkerítéssel körbevett egyhektárnyi terület, bár mikor ott jártunk, még csak fúrtak-faragtak, az egzotikus jószágoknak nyomuk se volt.
Jöttünkre, ahogy az eseménytelen falvakban lenni szokott, mindjárt a házak előtt termettek néhányan, látványosságnak errefelé már az is megteszi, ha idegen autó parkol le a földúton. Az egyik udvarból néni bukkant elő, nejlonpongyolában, kitaposott papucsban sertepertélt a macskái között, kertjén látszott a hasztalan igyekezet, hogy romjaikból széppé varázsolja az öreg ágyásokat.
Megkérdeztük, várja-e már, hogy kinyisson a kengurupark, és benépesüljön a csendes, kihalt, faluszéli utca, ahol gaz veri fel a legtöbb ház elejét, kivéve talán azét az egyét, amit városi emberek használnak nyaralónak: ott fitos cserépedényekben bíborlanak a muskátlik, gyönyörűen kúszik a borostyán, virágzik a jázmin, a bazsarózsa. Dohogott erre, s úgy húzta össze a száját, úgy vonta fel a szemöldökét, ahogyan azt csak távoli falvakban tudják tenni idősebb asszonyok. Látszott, nem vár nagy csodát, jönnek majd, aztán elmennek ezek is,
ebben a faluban nem tart sokáig semmi jó, jobb a rosszra berendezkedni, akkor kevésbé csalódik az ember, üzente a tekintete.
Távozóban még próbáltuk felvidítani, hogy talán egy kicsi kis söntést kellene nyitnia a nyári konyhában, kávét főzhetne, limonádét kavarhatna a szomjas turistáknak. Úgy nézett ránk, mintha magunk is egzotikus állatok lennénk, különös ötletekkel, amelyeknek se fülük, se farkuk. Nem kell neki tennivaló, nem vágyik alkotni, a másnap reggel fontos csak, hogy felébred-e még, lesz-e ereje kibotorkálni, enni adni a macskáknak, és ha nagyon muszáj, kihúzni egy-két gyomot a muskátlik közül.