;

Cannes-i Filmfesztivál;David Cronenberg;

- Kell némi nyitottság ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a legújabb cronenbergi mítoszt

Azt mondta David Cronenberg, legújabb filmje, A jövő bűnei kapcsán, hogy nem csodálkozna, ha öt perc után otthagynák az emberek. Ezzel szemben eddig ez a mű kapta a legnagyobb ovációt a fesztiválon.

David Cronenberg sajátos zsenije a modern filmtörténetnek. Készített abszolút tévedéseket – mint például az embert próbáló Cosmopolist –, de ezek hamar feledésbe merülnek, ha néhány klasszikusára gondolunk, köztük a Videodrome-ra, A légyre vagy az Erőszakos múltra. Ráadásul a kevésbé sikerült műveire is igaz, hogy minimum izgalmasak, ha nem is mindig közérthetőek. A cannes-i verseny egyik legjobban várt darabja így A jövő bűnei (Crimes of the Future) volt, amellyel kapcsolatban a rendező hetek óta azzal hergeli a világsajtót, hogy ez olyan bizarr lesz, hogy az efféle művekhez hozzá nem szokott nézők nem fognak öt percnél többet bírni. Nos, azt kell mondanunk, hogy a nagy David Cronneberg blöffölt.

A jó hír, hogy nem a filmjének a minőségével, hanem azzal, hogy elviselhetetlen lesz, mivel csak mintegy két tucat ember sétált ki a gáláról (melyen több mint ezerötszáz ember ült). A sajtóvetítést pedig talán senki hagyta el, sőt ez a versenymű kapta ez eddigi legnagyobb ovációt: több mint hét percen keresztül tapsolták meg a világpremieren. Tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, mert ez a dolgozat két klasszikusának, a Karambol és az eXistenZ - Az élet játék kérdésfelvetéseit viszi tovább. Az elegy pedig lenyűgöző. Mi más lenne, hiszen a kedvenc színész, Viggo Mortensen remekel a két cannes-i libling Léa Seydoux és Kristen Stewart mellett, Howard Shore fülbemászó zenét írt hozzá, Cronenberg meg hozza a sajátos vizualitásának legjobb formáját. (És némi magyar vonatkozás, hogy a film producere Robert Lantos, aki a rendező régi szakmai partnere.)

Mi tagadás, kell némi nyitottság ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a legújabb cronenbergi mítoszt, mely egy klasszikus sci-fi és testhorror művészi mesterfokon prezentálva. A Föld egy olyan elképzelt jövőjében járunk, amikor már feléltük a bolygó kincseit és készleteit, az emiatt megváltozott környezetre pedig az emberi test is reagál: egyes emberek új és ismeretlen funkcióval rendelkező szerveket fejlesztenek ki magukban. A mese Saul Tenser (Mortensen) és partnere, Caprice performance művészek köré épül: a férfi teste folyamatosan kitermel egy új belső szervet, melyet teljes kifejlődése előtt,  a közönség szeme láttára rituálisan kioperálnak. Azután minden jön újra és újra. Tenser a hatalom szemében értékes karakter, aki betekintést nyújt számukra az új emberekbe, hiszen sokan titkolják az új szerveiket, és azt is, hogy milyen operációkat végeznek el magukon, hiszen ez immár házilag is megoldható. Létrejön a mutációkat nyilvántartó hivatal is, ahol az egyik „technikailag vonzó bürokrata”, Timlin (Stewart) nagyon szeretne a művészek világába beférkőzni. Az események akkor válnak feszültséggel telivé, amikor kiderül, egy gyerek kizárólag műanyagot eszik, ezért az anyja megöli. Az elkeseredett apa pedig megkeresi Tenser-t, hogy a művészet keretein belül, nyilvánosan boncolják fel a halott gyermeket.

A jövő bűnei a maga bizarrságában és öntörvényűségében pattanásig feszült és koherens alkotás. Jelenetről jelenetre építi fel a saját világát, ám jelentős részében mindig meghagyja azt enigmatikusnak. Olyan univerzumban járunk, ahol a szex már egészen más (az új verzió műtőasztalokon zajlik, szenvedélyes egymással vágásokkal – az agyunkat el fogjuk dobni tőle), nincsenek már fájdalmak vagy fertőzések, és az emberi testbelső az, mellyel ki lehet fejezni a magunkat. A meztelenség már semmit sem fejez ki, szikével metszik a bőrüket, új belső szépséget, új prometheusi kihívást keresve a legnagyobbak, mint Tenser és Caprice, akik formálják és tetoválják a kioperálandó szerveket. Ám az egész nem ilyen egyszerű, Cronenberg nem csak megdöbbenteni akar, hanem hangsúlyozni, hogy az evolúció nem megállítható. Persze, a művészetnek van társadalomformáló ereje, de csak akkor, ha nem szabunk annak határokat.

Nagyon nagy szavak, de David Cronenberg megálmodott nekünk egy új teremtéstörténetet, mely nem áll meg természetfelettinél, az csak az utazás kezdete. Érdemes engedni, hogy ez a világ beszippantson minket, figyelve a színészekre, akik alakításukkal képesek szolgálni a vizualitást és átélni a filmtörténet garantáltan legbizarrabb szexjeleneteit. Ennél már csak az emberi test evolúciójának a folyamata lehengerlőbb, melyet szavakkal nehéz kifejezni. Nyújthat többet ennél egy film? Nem hiszem.

A Ludwig Múzeum Előhívás című kiállításán a közösségi és egyéni traumák feltárásának művészi megoldásairól esik szó.