Megvallom, korábban nem sokat, pontosabban alig valamit tudtam Fenyő Miksáról. Annyit mindenképpen, hogy Ignotusszal és Osvát Ernővel együtt a Nyugat alapító szerkesztője volt, rémlett Adyval való barátsága és parlamenti képviselősége. De ezen túl, semmi…
Ez a helyzet néhány évvel ezelőtt változott meg, amikor megvásároltam és elolvastam Az elsodort ország – Naplójegyzetek 1944-45-ből (Park Könyvkiadó, 2014) című könyvét. Ahogy Szép Ernő Emberszag című regényét, úgy ezt is kötelező olvasmánnyá tenném középiskolások számára; kevés hitelesebb, kortárs szemtanútól származó leírását találni az 1944. március 19-én kezdődő német megszállásnak, majd a főváros ostromának, illetve a magyar holokausztnak.
A csaknem száz évet megélt Fenyő Miksa abban az évben, 1877-ben született, amikor Ady is, viszont bő ötven évvel túlélte barátját, 1972-ben hunyt el Bécsben – nélküle aligha lehet megírni a múlt század magyar történelmét. A Nyugat mellett részese volt a Galilei Kör megalapításának, Chorin Ferenccel való barátságának köszönhetően a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) titkára, majd 1917 és 1938 között vezérigazgatója volt. 1918 őszén az egynapos Hadik-kormány kereskedelmi minisztere, 1931-35 között független parlamenti képviselő, s 1934-ben Magyarországon elsőként írt tanulmányt Hitlerről és a nácizmusról (a Nyugat kiadásában jelent meg), aminek köszönhetően ’44-ben a Gestapo listáján előkelő helyen szerepelt. 1948-ban emigrált; Rómában, Párizsban, New Yorkban, majd Bécsben élt. A Wikipédián még az is előkerül, hogy „Ben Guriontól meghívást kapott az új zsidó Izrael Állam egyik miniszteri posztjára, de elutasította az új állam megteremtését követő erőszak fölötti aggodalma és személyes érzései miatt, amiért 30 évvel azelőtt áttért a katolikus hitre”. Egyik unokája – Fenyő Jean-Pierre Ady – Adyról, a másik – Fenyő Gian-Carlo Babits – Babitsról kapta a nevét.
Naplójegyzetei 1944. június 22-én kezdődnek és egy 1945. január 19-i bejegyzéssel zárulnak. A barátai lakásán, cselédszobában bujkáló Fenyő ’44 nyarán pontosan tisztában van azzal, aminek ismeretét utóbb sokan letagadták, hogy a már deportált vidéki zsidóságra mi vár: a gázkamra. Első napi bejegyzésében ez áll: „A vidéki városok zsidóságát, állítólag több százezer embert, már elhurcolták Lengyelországba. Hetven-nyolcvan embert nyomtak egy vagonba, egy csajka vízzel. Egy ilyen vonat három napig vesztegelt a ferencvárosi pályaudvaron. Állati ordítozással kérték – akik még éltek – »embertársaik« segítségét. Sem ember, sem Isten nem segített rajtuk.” Minden nap beszámol az újságok híreiről, az angol rádióból szerzett értesülésekről, s a főváros bombázása ellenére optimistán, néhány héttel későbbre várja a fegyverszünetet, a háború végét.
Aztán szép lassan elkomorul. December 4-én azt írja: „»Felperzselt terület« egész Magyarország”, aztán az utolsó napi bejegyzés: „Budapest… Budapest… nem tudok beletörődni. Egész múltam romokban.” Ám mindezek ellenére egyetlen dolog foglalkoztatja: szeretett országának a jövője.
