Azt követően, hogy Oroszország vezetője egy barbár inváziót indított egyik szomszédja ellen, érdemes átértékelni a modern demokráciával szemben megfogalmazott kritikákat. Igen, a modern demokrácia, amely csak liberális demokrácia lehet, sokszor nehézkes, bürokratikus és hatástalan. De egy dolog biztos: nem lehet embereket büntetlenül vágóhídra terelni benne. Az önkényuralmakkal szemben, ahol a hatalom nem ellenőrizhető, ez óriási különbség.
Az illiberális demokrácia, amelyről immár tizenkét éve ódákat zengenek, fából vaskarika. Természetes, hogy a demokrácia eszméje (egyenlőség) nem lehet meg a liberalizmus eszméje (szabadság) nélkül. A demokrácia és a liberalizmus nem együtt fejlődtek, de a XX. században végérvényesen összekapcsolódtak. Volt idő, amikor a liberálisok nem rajongtak a demokráciáért, pontosabban kevesen voltak, akik liberálisként a demokrácia elkötelezettjei voltak. John Stuart Mill például ilyen volt, ő fölismerte a szociális kérdés jelentőségét kora Angliájában. Kossuth Lajos a nemesi liberális politikát a demokrácia irányában kívánta továbbfejleszteni. Azonban a többség hallani sem akart arról, hogy a „jómódú, tanult férfi” – a választópolgárok archetípusa – kiengedje a hatalmat a kezéből.
A demokrácia régebbi, mint a liberalizmus. Ami nem is csoda, hiszen előbbi a hatalomgyakorlás egy formája, a többségi elv alapján (ami olykor valójában - mint az ókori, periklészi Athénban - számszerűleg a kisebbséget jelentette), a másik pedig egy eszmeáramlat, amelynek ugyan, ha nagyon akarjuk, megtalálhatjuk az előképeit az ókori görög filozófiában, főleg Arisztotelésznél, vagy a középkori filozófiában, de a liberalizmusról a felvilágosodás után érdemes beszélni. A közösségi, rendi társadalom kereteinek megingása szükségeltetett ahhoz, hogy az új polgári társadalom kialakuljon. A polgári társadalom a szabad egyéneken alapult, akiket az alkotmányosság fogott össze. Nagyon helytelen, amikor a liberálisok – átvéve ellenfeleik argumentációját – egyénközpontúságról beszélnek eszmeáramlatuk kapcsán. A liberalizmus nem egyénközpontú, hanem valójában közösség-központú. A szabadon szerveződő egyének közössége, és a közösségi érzés a közösen élvezett jogokban és a jogi normák csúcsában, az alkotmányban testesül meg.
A korai, azaz XIX. század eleji liberálisokat gyakran vádolják azzal, hogy a laissez faire szellemében az állam ellenfelei, és amolyan passzív szerepet szántak az államnak. Nem igaz! A liberálisok éppenséggel követelték az állam nagyobb szerepvállalását. A jogkiterjesztés, az alkotmányozás mi más lett volna, ha nem az állam és a régiók jogainak újrarajzolása, a regionális, lokális közösségi keretek széttörése? A szólás-, sajtó- és vallásszabadság mi más lett volna, ha nem a társadalmi élet és illem kereteinek újraszabályozása? A liberálisok fölléptek a belső vámok eltörléséért, a szabad kereskedelemért, a céhek és a jobbágyság megszüntetésével a munkaerő fölszabadításáért, és egyúttal e munkaerőnek az iparba csatornázásáért. Ezzel éppenséggel nagyon is erősítették, bővítették az államuk erőforrásait. Azt csak félve tesszük hozzá, hogy a liberálisok jelentős része támogatta a gyarmatosítást, ezzel pedig saját államuk katonai erőforrásainak fejlesztését. Ma ez utóbbira nem kell büszkének lenni, de ettől még tény.
Gyakran mondják, hogy egy liberális sosem volt szociálisan érzékeny. Nem ilyen egyértelmű! A spanyol Los Liberales nevű párt 1812-ben föllépett a cádizi alkotmányban az inkvizíció és cenzúra eltörléséért, a jobbágyság megszüntetéséért és a közteherviselésért. A magyar liberálisok a reformkorban magától értetődően követelték a jobbágyfölszabadítást. Szemere Bertalan elborzadt az írországi állapotokon, látva a nyomort Anglia hátsó udvarában, a centralisták (Eötvös József, Szalay László, Madách Imre stb.) foglalkoztak a szociális kérdéssel. Gratz Gusztáv 1904-ben a Társadalomtudományi Társaság ülésén kijelentette, hogy a liberalizmus a jövőben vagy szociális lesz, vagy nem lesz.
A gyakorlatban a demokrácia sokszor volt egalitáriusabb is, konzervatívabb is, mint a liberalizmus. A demokrácia tipikusan kis területű, testvéri szolidaritáson alapuló közösségekben működött a XX. századig. Ahogyan az államok területe növekedett, az önkormányzatiság szorult vissza, a kisközösségek erodálódtak, úgy veszett el a demokrácia. Az általános választójogi küzdelem hozta vissza a demokrácia eszméjét, és egyúttal a demokráciát magasabb szintre emelte. A liberálisok eleinte féltek az alacsony státuszú és intellektusú tömegek beáramlásától a politikába. A fiatal úriemberek a nővéreik becsületét látták veszélyben a munkásoktól, a jómódúak attól tartottak, a szegények arra használják a választójogot, hogy fölprédálják a gazdagokat. Mindez nem következett be, éppen ellenkezőleg: a demokrácia szelleme nem gyöngítette, hanem megszilárdította a polgári társadalmat.
Liberalizmus és demokrácia nem lehetnek egymás nélkül. Ám ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolatuk manapság rendezett! A demokrácia mindig a középszer uralma, és gyakran nem tud mit kezdeni a mássággal, az eltérővel. A demokráciának van egy súlyos baja, amit leginkább az amerikai ember képes átérezni: a demokrácia a normalitást kedveli, a normál viszonyok között tud működni, csakhogy a politika olykor az abnormalitás világa. A Don Quijotékat, Rómeókat, egyszóval mindazokat, akik kilógnak a közösségből, eltérnek a normálistól, nem szereti ez a rendszer - ezt jól látta Herbert Marcuse, a Frankfurti Iskola jeles személyisége az 1960-as években.
Az amerikai demokrácia volt az, amely a leginkább megközelítette a tankönyvi (ókori) demokrácia ideáját, ezért a demokrácia gyermekbetegségei ebben az országban és politikai rendszerben ütköznek ki leginkább. Tocqueville észrevette, hogy az amerikai demokrácia sok tekintetben nem liberális. Miközben a világ legnagyobb demokráciájaként hivatkozunk rá, időről időre szélsőséges mozgalmak törtek föl a mélyből, fenyegetve egyes közösségeket: gondoljunk a XIX. századi katolikus-ellenes mozgalomra, a Ku-Klux-Klanra vagy az 1920-as évekbeli anarchista- és szocialista-ellenes „vörös hisztériákra”; de elég csak utalni az „eltörlés kultúrája” 1950-es évekbeli jobboldali és mai változatára, vagy sok nyugati államban a lincselés és embervadászat (bűnözővadászat) hagyományára.
Miközben az amerikai társadalom és politika a felszínen liberális, a társadalom mélyén sok antiliberális érzület gyűlik össze, amelyek olykor erővé válnak a politikában, fenyegetve az egyén életvilágát. De az egyén vissza tud vágni! Nem véletlen, hogy se szeri, se száma azoknak az amerikai filmeknek, amelyben az átlagembert a társadalom a maga nyomasztó anonimitásával (kisember elveszve a nagyvárosi dzsungelben), a taszító módon nyomuló tömegfogyasztással és az ezernyi bürokratikus útvesztővel kizökkenti, és ettől vadállattá válik - az izompacsirta jenki János vitéz, azaz Rambo figurájától az Összeomlás című, Michael Douglas főszereplésével készült film hőséig. De afroamerikai szempontból a Django elszabadult is ennek példájaként említhetjük. Az amerikai filmesek nem véletlenül jók a társadalmi dráma műfajában, amelyben a kisember, a hétköznapi átlagember élete kizökken a rendszer és a társadalom hibájából, és valamilyen módon, valamilyen szempontból konfliktusba kerül a rendszerrel. Ezek az irodalmi és filmes mesefigurák valószínűleg többet tettek az amerikai társadalom traumáinak földolgozásáért, mint húsz sűrűn szedett társadalomtudományi értekezés.
Úgy tűnik, a liberalizmus és a demokrácia viszonya az Egyesült Államokban is, Európában is konfliktusos, ami abból fakad, hogy az egyéni jogok érvényesítése-bővítése sokszor beleütközik a közösség által deklarált értékekbe. Bárhogy is, a liberalizmus és demokrácia házassága törvényszerű. S még mindig jobb kettejük olykor súrlódásig menő viszonya, mint az önkényuralom, amelyben egyetlen vezető akarata dönt, akár a háborúról is.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.