Noha Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a 75. Cannes-i fesztivál nyitógáláján tett bejelentkezésében egy új Chaplint kért, hogy megtörjön végre a „csend”, Thierry Frémaux művészeti igazgató a francia megoldásban bízott: az Oscar-díjas Michel Hazanavicius Final Cut (Coupez!) című fergeteges zombifilmjével oldotta fel a hangulatot. Hazanavicius, aki Jean Dujardinnel forgatott James Bond-paródiáival lett ismert Franciaországban, 2011-ben A némafilmes című alkotásával robbant be Cannes-ban, hogy aztán francia film esetében szinte példátlan módon öt Oscar-díjat zsebeljen be – köztük a legjobb film és legjobb rendező kategóriákban. Ezután bármit megtehetett, de a próbálkozásai csalódást keltőek voltak: legyen szó háborús presztízs-drámáról (A keresés) vagy családi filmről (Az elfeledett herceg). Most egy 2017-es, a japán Shinichiro Ueda horrorkomédiájának készítette el a remake-jét.
Jó hír: Hazanavicius végre ismét eltalálta azt a formát, ami jól megy neki: ez pedig a komédia, intelligensen ironikus kikacsintásokkal. Ennyi artisztikusságot pedig Hazanaviciustól el lehet várni, aki szemmel láthatóan végre önfeledten filmezett. A rendező egyébként a lapunknak korábban adott interjújában jelentette ki: örök szabály, hogy az Oscar-díj után hét évig csak szart csinál az ember. Nála ez végül tíz év lett, de ismerjük el, tovaszállt az az átok.
A Final Cutban az a jó, hogy olyan remake, amely tulajdonképpen nem az, mert Hazanavicius abszurd módon hű marad az eredetihez. Nem akarja franciává tenni, csupán annyiban, hogy önironikusan röhejessé teszi ezt az újraforgatásos folyamatot, mint jelenséget. A sztori középpontjában Rémi (Romain Duris), a kutyaütő rendező áll, aki a gyorsan, olcsón és decens módra alkotás híve. Megkeresik őt a japán producerek, hogy készítsék el egy félórás, egy snittben felvett zombifilm francia változatát, mely egy új streamingplatformon debütál majd, mint húzófilm. A rendezőt alakító Romain Duris tündököl a szerepben, de hát ő bármire képes, tudtuk eddig is. Miképpen azt is, hogy Michel Hazanacvius felesége, Berenice Bejo szintén remek színésznő és ebből a filmből sem maradt ki.
A francia színészek nyomására a rendező átírja a „nagyon japános forgatókönyvet”, merthogy olyan béna, mint amikor Pearl Harbort megtámadták. Erre persze az a válasz, hogy nem lehet semmin sem változtatni. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy a Final Cut tulajdonképpen három önálló filmből áll össze egységes egésszé. Nézőként ugyanis igen komoly megpróbáltatásokkal kell szembe néznünk. Az első fél órája a műnek ugyanis egy kutyarossz horrorfilm (csodálatos alakításokkal) – mint kiderül, ez maga a produktum, a melyet a stáb elkövet a „film a filmben” alkotás keretein belül. A sokkhatás garantált – elég sokan voltak, akik kisétáltak a moziteremből. Mert valóban nem lehet eldönteni: amit látunk, az egy véresen komolyan vett Ed Wood-hommage, vagy annak csupán a paródiája?
A második szegmensben visszaugrunk az időben, egészen Rémi felkéréséig és végig kísérik a nézőt minden filmes abszurditáson, ami elfordulhat egy film előkészítése és a próbák során – ez a rész afféle közepes vígjátéknak felel meg. Aztán jön a harmadik, a lezáró felvonás, ami maga a forgatás, melyről annyit érdemes tudni, hogy itt érezheti a néző, hogy megérte a szenvedést és a kitartást – ergo a türelmet a moziteremben.
Ez a kockázatos dramaturgia elvileg nem megengedhető egy kommersz alkotásban, így nem lehet a Final Cutot nem experimentális alkotásnak tekinteni. Az összképen sokat dob, hogy Hazanavicius rendezése konzekvens abban, hogy a nézhetetlen filmtől jut el a zseniálisig – azért ez nagy tehetségről tanúskodik. Mindemellett a trash, amely arannyá változik a szemünk előtt, ha kivárjuk a végét, egészen izgalmas tapasztalás. Mi más lenne ez, ha nem provokáció?
