dokumentumfilm;Hosszú Katinka;

- Közfény

Bő órán át azon tűnődtem, hogy ennek most mi értelme. Miért volt erre szükség? Mi volt a cél? Megörökíteni Katinka komplett pályafutását? Kétségtelenül káprázatos karrier az övé, de hát még be sem fejezte! Akkor ez egy búcsú az aktív versenyzéstől? Pörögnek az archív felvételek, családi és iskolai videók idézik fel mindazt, amit eddig is tudtunk. Az egész élete nyitott könyv. A szülők és a nagypapa mondják el, amit már oly sokszor elmondtak. Katinkának kellett egy film önmagáról. Megkapta. De mit kapnak a nézők? Egy órán át semmit.

Akkor aztán végre történik valami. A háromszoros olimpiai, 26-szoros világbajnok arról beszél, hogy legsikeresebb időszakában edző-férjével, Shane Tusuppal milyen volt a viszonya. Hogy milyen volt napi 8 órán át gépként edzenie. Mintha a személyisége elolvadt volna. Belebújt Iron Lady szerepébe. Nem volt már ember. Nem érezte magát nőnek. És amikor ezt szóvá tette Tusupnak, a férje állítólag azt válaszolta neki: mert te nem nő vagy, hanem sportoló. Állítólag. Mert a volt férjtől nincs friss megszólalás. Ettől még tudatosul a nézőben, milyen önfeláldozással jár az olimpiai bajnoki cím megszerzése. Ám ezen ugyanúgy áttempózunk, ahogy a 104 perces film során az élete kevéssé lényeges mozzanatain.

Katinka eredetileg arra készült, hogy a tokiói olimpián az esetleges címvédését örökítik majd meg. Csak hát kiesett Iron Lady robotszerepéből. Sokkal jobban kezdte érezni magát hús-vér emberként. Nőként. Japánban – igaz, helyzetét a Covid sem könnyítette – még a dobogóra sem állhatott. De legalább boldogabb, mint valaha. Ehhez talán ez a film is hozzájárul. Meg az is, hogy a hatalom kegyeltje. Amiről persze megint csak nem hangzik el egyetlen szó sem: a Duna Aréna kisajátításáról, Csillebércről, a kiváltságokról. Így viszont ez a film sajnos nem más, mint közpénzből abszolvált halovány önfényezés.