Sir Guy Francis Laking (1875–1919) tízévesen esszét írt Jeanne d’Arc kardjáról. Elvégezte az előkelő Westminster Schoolt, az angol arisztokrácia ünnepelt művészettörténésze lett, VII. Eduárd király windsori fegyvertárának őre. A London Múzeum alapító igazgatójaként tudományos öröksége vitathatatlan. Amit csak gyanítani lehet: van egyéb hagyatéka is.
Különös történet ez a múlt század hajnaláról. Amikor az oslói törvényhozás, a Storting felmondta a perszonáluniót Svédországgal, és kikiáltotta Norvégia függetlenségét (1905), az új alkotmányos monarchiának sürgősen másik királyi házra volt szüksége a Bernadotte-ok helyett (akik, Napóleon marsalljának leszármazottai, azóta is svéd uralkodók).
A norvégok az ifjú dán királyfit, Károly herceget hívták meg a trónra, ő pedig - bölcs alázattal - csak úgy mondott igent, hogy kérésére előbb népszavazást tartottak, és ott 79 százalék támogatta. Szerény és közkedvelt király vált belőle, VII. Haakon néven (ur. 1905–57). Még síelni is megtanult, új hazájának nemzeti sportjára a híres sarkkutató, Fridtjof Nansen oktatta.
Jó választásnak bizonyult. Mellette szólt befolyásos nemzetközi rokonsága is. Unokatestvérét, Matild angol–dán hercegnőt vette feleségül, a viktoriánus brit világbirodalom névadó királynőjének unokáját (egyiket a 42 közül). Ám a pár sokáig gyermektelen maradt. Csak az esküvő után hat évvel fogant meg egyetlen fiuk, a leendő trónörökös.
Itt kezdődnek a találgatások a fiú származásáról. Tor Bomann-Larsen kutató arra következtet, hogy Matild végül egy londoni klinikán esett teherbe, ahol titokban kezelték meddőségét. A mesterséges megtermékenyítés merészen új és minden szempontból kényes eljárásnak számított, ezért személyesen végezte el az angol királyi háziorvos, Sir Francis Laking – a művészettörténész apja.
Tisztában volt azzal, hogy bármi áron eredményt, azaz utódot kell produkálnia, teljes diszkréció mellett. Ha hihetünk a dinasztia centenáriumán közzétett feltevésnek, a doktor e nemes célból saját, ifjú tudós fiát alkalmazta donornak. Bizonyíték híján csak fényképek árulkodnak arról, hogy a későbbi V. Olaf király (ur. 1957–91) igencsak hasonlít a főfegyvernökre.
A szerző utal arra is, hogy a második világháborús német megszállás alatt fegyveres ellenállók megöltek egy quislingista hivatalnokot, és iratokat vittek el a táskájából. Talán azokat a dokumentumokat, amelyeket a náci propaganda az Angliába menekült királyi család lejáratására használhatott volna – például a népszerű koronahercegről.
Egy DNS-teszt ma már könnyen eldöntené a kérdést, de nem erőlteti senki. A népet hidegen hagyta a „leleplezés”. Nem a kék vére miatt büszkék Olafra. Nem is csak azért, mert az amszterdami olimpia vitorlázóbajnoka (1928). A legfontosabb, hogy ellenállt Hitlernek, tartotta a lelket a leigázott országban. Később pedig, már államfőként, az olajválság idején busszal járt dolgozni.
Apropó, nekem is van egy bizonyítatlan, de tetszetős elméletem. Eszerint a norvégok tudják, mitől jó a jó király; ezért is tartanak ott, ahol.