Semmi nem változott azóta, hogy 1998-ban 44 ország aláírta a Washingtoni Irányelveket (Washington Principles), rögzítve a náci korszakban elkonfiskált javak visszaszolgáltatásának közös szándékát. A hatalom birtokosai, akik tehetnének valamit, morális kötelezettségeket emlegetnek, de a felelősséget inkább a bíróságokra testálják. Tengeren innen és túl azon vitatkoznak, kinek joga az ítélkezés, és hogy perbe hívhatók-e azok, akik a közgyűjteményekben eldugott családi értékeket tűzzel vassal próbálják megvédeni eredeti tulajdonosuktól. Számos per folyik az Egyesült Államokban, kifosztott európai családok megtapasztalva a hazai bíróságokat, inkább bíznak az ottani jogrendszerben azzal együtt is, hogy a magánszemélyek idegen államok elleni keresetének befogadását csak kivételes, például a bizonyított erőszakos kisajátítás esetében engedik meg a helyi törvények. A jogi eljárások évtizedekig húzódnak már azt megelőzően, hogy egyáltalán rátérnének az érdemi tárgyalásra. Az eredeti tulajdonosok már kihaltak, a 90-es éveiket taposó ,,ifjoncok" harcolnak a hatalommal, a joggal, a kapzsisággal és a kincseket féltő múzeumokkal.
Két Dávid keresi az igazságot napjainkban az Egyesült Államok bíróságain, mindketten Holocaust üldözöttek dédunokái, akik családjuk nácik által elrabolt értékeit próbálják visszaszerezni. A Herzog család nevében, David De Csepel tizenkét évvel ezelőtt adta be első keresetét a tengerentúlon. David Cassirer tizenhét esztendeje. Az ellenoldalon két európai állam, Magyarország, illetve Spanyolország próbál elbújni az idegen államok perbefoghatóságát gátló amerikai törvény mögé. A napokban mindkét ügyben Dávidoknak kedvező ítélet született.
Perbe hívhatják a magyar Nemzeti Vagyonkezelőt (MNV) Herzog Mór örökösei – döntött minap az Egyesült Államok Fellebbviteli Bírósága, amely egyúttal megerősítette, a család által indított perben a magyar állam immunitást élvez, azaz amerikai bíróságon nem perelhető. A törvény (Foreign Sovereign Immunities Act, FSIA) alapján az amerikai bíróságok csak kivételes esetekben fogadják be magánszemélyek keresetét, ha abban az alperes bármely idegen állam, vagy állami szervezet, így az utóbbiak egyfajta védettséget, érinthetetlenséget élveznek a legtöbb ügyben. Az MNV azonban elsősorban üzleti, nem pedig kormányzati szervezet, többszáz vállalat tulajdonosa így vádlottként perbe fogható. "Nincs semmi szuverén az energiagazdálkodásban, a szerencsejátékban, az autóflották birtoklásában" – idézte a kihirdetett ítéletet az amerikai bírósági ügyeket figyelő szakportál, a Law360. A testület fenntartotta azt a tavaly őszi kerületi bírósági döntést, amely engedélyezte a család három magyar múzeum (Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum), a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, valamint a MNV ellen indított perének lefolytatását, megnyitva ezzel az utat az örökösök, David De Csepel, Angela Herzog és Julia Herzog számára, hogy érdemi jogorvoslatot keressenek. A magyar kormány fellebbezett, a most beadott kérelmében megfogalmazott érvek inkább időhúzásnak, mint érdeminek tűnnek a jogi csűrés csavarásban nem jártas olvasónak. Egyebek mellett arra hivatkozik, hogy a kulturális intézmények, ahol ezek a műtárgyak ki vannak állítva, valójában nem tulajdonolják azokat, így alperesként nem hívhatók perbe. A beadványban szerepel az is, hogy a fellebbviteli bíróság ítélete ellentmond az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a szuverén mentelmi joggal kapcsolatos precedenseinek, és a perben egyszerűen távol maradó félként, nem pedig immunitást élvező szuverén államként kezelte Magyarországot. Az ügyre rálátó forrásunk szerint azonban kifogyóban vannak a kifogások.
Egy másik ügyben is történt előrelépés a napokban az USA fellebbviteli bíróságán. Lilly Cassirer őrökösei 17 év pereskedés után jutottak el odáig, hogy kimondták az ítészek, a kaliforniai bíróság dönthet arról, milyen jogot kell alkalmazni a spanyol állam, illetve a madridi Thyssen-Bornemisza múzeum ellen indított perükben. A tét Pissarro "Rue St.-Honore, Apres-Midi, Effet de Pluie" című alkotása, amelyet Lilly 1939-ben Berlinben 360 dollárnak megfelelő birodalmi márkáért „eladott” egy náci tisztnek. Ez volt az ára annak, hogy férjével Angliába menekülhessenek. Az összeg soha nem került hozzá, viszont vízumot kapott, hogy mentse az életét, a kép pedig körbeutazta a világot mielőtt a Museo Nacional Thyssen-Bornemisza gyűjteményében kikötött 1993-ban. Hogy ott marad-e, vagy visszakapják Lilly örökösei, az máig sem dőlt el, és hiú ábránd, ha valaki azt gondolja, hogy a napokban hozott amerikai legfelsőbb bírósági ítélet - amely szerint a felperesek lakhelye szerint illetékes kaliforniai bíróság befogadhatja a keresetet -, sima utat nyit az örökös, a dédunoka David Cassirer számára. A kizárólag eljárásjogi döntés pusztán azt rögzítette, hogy a tulajdonjogra vonatkozó perekben egy külföldi állam felelőssége nem különbözik egy magánemberétől. A bírák azonban azt is kimondták, hogy a felperes tulajdonjoga egyértelműen sérült, és az irányadó szabályok szerint kell kiválasztani az alkalmazandó jogot, ám ezt a helyi bíróság döntésére bízták. Ennek azonban nem kis jelentősége van az ügyben, ugyanis a spanyol törvények szerint, ha egy műtárgy hat évnél régebben van köztulajdonban, még, ha törvényellenes volt is az előélete, nem vitatható a jóhiszeműség és a tulajdonjog. Kaliforniában nincs hasonló kritérium.
Pissarro képe körbeutazta a világot
Pissarro festményét Lilly apja vásárolta az 1800-as évek végén egyenesen Camille Pissarro-tól. Lilly évekig kutatott a háború után, eredménytelenül, végül 13 ezer dollárnak megfelelő összeget kapott a német államtól jóvátételként. A madridi múzeum website-ján olvasható információ szerint a Pissarro a Gestapo kezéből egy Beverly Hills-i galériába került, majd egy gyűjtőhöz New Yorkban, tőle egy másik galériába, ott egy svájci gyűjtő szerezte meg. Aki nem volt más, mint báró Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza, aki 1976-ban 275 000 dollárt adott a képért. Tizenhét évvel később 775 másik műtárggyal egyetemben 338 millió dollárért eladta teljes kollekcióját a spanyol államnak, ez szolgált alapjául a róla elnevezett madridi múzeumnak. A mostanit megelőző ítéletet tavaly ősszel hozták, eszerint Thyssen-Bornemisza Alapítvány megtarthatja Pissarro festményét, a bíróság elfogadta az alperes érvelését, miszerint a Thyssen-Bornemisza gyűjtemény 1993-ban történt megvásárlásakor nem volt tudomásuk a kép sötét eredetéről.
A magyarok sokadik kísérlete
A magyar állam immár sokadszorra tett kísérletet az ügy megakasztására, amely Herzog Mór magyar intézményekben ragadt műkincseinek tulajdonjogát tisztázná. Herzog Európa egyik legszámottevőbb gyűjteménye a háború alatt és után a zűrzavarban szétszóródott, Németországban, Oroszországban, Lengyelországban, egy osztrák várban, illetve sóbányában bukkantak fel. A Szovjetunióba hurcolt páratlan műkincsek ma is az ottani múzeumok vendégszeretetét élvezik, köztük Goya Karnevál című képe a moszkvai Puskin Múzeum gyűjteményét gazdagítja. A háború után a magyar állam gondozásába került képeket a Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban állították ki, egyes esetekben fel is tüntették, hogy a Herzog-gyűjtemény részei. Martha Nierenberg, született Csepeli Weiss Márta, Herzog Mór unokája 1989-után tárgyalásokat kezdett az Antall-kormánnyal, így visszakapott néhány tételt, de a párbeszéd újra meg újra elakadt. Ezért 1999-ben pert indított 12 olyan kép visszaszerzéséért, amely anyja, Herzog Erzsébet hagyatéka volt. Végül egy alkotást visszaadott a magyar fél, és a budapesti bíróság egy évvel később úgy döntött, hogy a többi is visszajár. Ám a kormány fellebbezése nyomán 2008-ban ellenkező értelmű ítélet született. A 2020-ban elhunyt Martha Nierenberg nem sokkal halála előtt USA illetékes kongresszusi bizottsága előtt azt mondta, “Magyarország . . . továbbra is hasznot húz a náci bűnökből” , „Magyarország valójában ratifikálja Eichmann akcióit.” Ekkor már tíz éve folyt a per, amit Herzog Mór dédunokája, David de Csepel indított Amerikában a Magyarországon rekedt értékeikért. A remények szerint hamarosan elhárulnak az eljárásjogi akadályok, és sor kerülhet az ügy érdemi tárgyalására. A tét többszázmillió dollárra becsült, szám szerint 28 vászon - többek között El Grecó, Goya, Renoir, Corot - tulajdonjoga.
