Messze nem látjuk még Moszkva ukrajnai agressziójának végét, mint ahogyan annak is csak homályos körvonalai bontakoznak ki, milyen világra ébredünk a béke másnapján. Csak abban lehetünk biztosak, hogy bármikor következzen is be – ha a globális megsemmisüléstől eltekintünk, és eltekinthetünk-e ettől egyáltalán, ha már, s nem először tanulságként ismét kéznyújtásra voltunk/vagyunk a piros gombtól –, egy új világra ébredünk majd. Egy új világrendre, amely – bár ebben erős kétségeink vannak – talán arra lesz hivatott, hogy ismét tartósabb korszakát hozza el a békének Európában is.
Ez a béke még beláthatatlan ideig csak a fejekben létezik, ott is annyiféleképp, ahányan befolyással lehetnek rá, így tehát nyilván kompromisszumos lesz. Nem is lehet másmilyen, s amennyire ismerjük a történelmet, alighanem minden ismert, s már sokszor elkövetett hibát meg fog ismételni.
De, ha megannyi jövőbeni rejtett aknával is, ami a legfontosabb, béke lesz.
Legkevesebb európai béke, bár világbékének kellene lennie, ami óhatatlanul naivitás, ha a titkolt, rejtett, vagy a nyílt „nemzeti” – nacionalista – békék „kivívásának” eshetőségére tekintünk, s akkor is, ha a józan ésszel egy pillanat alatt belátható: ezeknek a törekvéseknek – épp az atomháború árnyékában – semmi értelmük nincs. Igaz, a jelek szerint nincs helyük a filantróp megfontolásoknak sem, az a világ – amely talán sosem jön el – egyelőre csak annyit igazol: a nemzetek közössége, talán csak a német-francia példa kivételével nem tudott még túllépni a XX. századon, azon, hogy globálisan gondolkodjon, s ne próbáljon helyi kérdéseket globálissá nagyítani, úgy hogy közben túlcivilizált embereket barbárságra éheztessen. Mint teszi Ukrajnában.
Bármilyen legyen is az a béke, amelyet Ukrajna köt Oroszországgal – és viszont –, egyvalamit Európa nem felejthet el: Oroszország nélkül (sem kulturális, sem politikai értelemben) nincs, nem létezhet Európa. Mint, ahogyan Európa (a világ) sem mondhat le Oroszországról. Nem tudja, nem is tudhatja kizárni belőle.
Európa, a világ és Oroszország gazdasága ezer szállal kötődik egymáshoz. Komoly gazdasági ára van/lesz Oroszország ukrajnai agressziójának – ez derül ki a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrég publikált világgazdasági előrejelzéséből. A háború és következményeinek árát gazdasági értelemben mindenki megfizeti, hiszen az élelmiszer- és energiaárak emelkedése az egész világon feszültségeket okoz. A két hadban álló ország után leginkább az Európai Unió, illetve az eurózóna gazdaságát viseli meg a háború az elemzés szerint. A magyar gazdaság növekedését a korábban várt 5 százalék körüli szintről 3,7 százalékra csökkentették, vagyis a földrajzi közelség ellenére sem áll le a növekedés; a rossz hír az, hogy 2023-ra is visszafogott 3,6 százalékos bővülést jósolnak hazánknak.
A kormány mind a mai napig nem módosította az ukrajnai háború miatt gazdasági terveit, erre azonban a tervezettnél jóval lassabb növekedés, illetve a költségvetési kiigazítási kényszer miatt gyorsan rákényszerülhet. Az IMF szerint Magyarországon idén 10,3 százalékkal emelkedhetnek az árak, de még jövőre sem csökken az infláció 6 százalék alá. Mind a két évre jelzett prognózis a duplája az eurózóna várható inflációjának, vagyis úgy tűnik, a magyarok kétszeres kárral számolhatnak, mint azon országok, amelyek bevezették az eurót.
A globális gazdasági kilátások is drasztikusan visszaestek az ukrajnai invázió miatt. Ráadásul az új válság akkor szakadt rá a világra, amikor az még nem épült fel a koronavírus-krízisből. Már a háború előtt sok országban emelkedett az infláció, a kormányok fellazították költségvetési politikájukat, az államadósságok elszaladtak. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kínai hatóságok az újabb és újabb Covid-hullámokra teljes elzárással reagálnak, amelyek ellátási zavarokat gerjeszthetnek a globális kereskedelemben. Az általános gazdasági kockázatok meredeken emelkednek, lassul a világgazdasági növekedés és nő az infláció. Ezek eredőjeként a januárihoz képest lefele módosította az IMF a világgazdaság egészére adott előrejelzését: mindkét évre átlagosan 3,6 százalékos globális növekedést várnak. A legnagyobb kárt az ukrán gazdaság viseli el: az ukrán GDP idén akár 35 százalékkal is kisebb lehet a tavalyihoz képest. Az orosz gazdaságra pedig idén 8,5 százalékos zsugorodás vár. Az eurózónára adott gazdasági előrejelzést az IMF 1,1 százalékponttal vette vissza, így a kontinens idén 2,8 százalékkal nőhet, vagyis a magyar gazdaság még most is tudja folytatni a felzárkózást, legalább is makroszinten.
A nagyobb gondot az infláció okozza, amely az egész világon tartósan magas marad a következő években, és amely újabb gazdasági-társadalmi feszültségek forrása lehet. Az élelmiszer- és üzemanyagárak emelkedése az IMF szerint a szegényebb országokban társadalmi válsághoz, zavargásokhoz is vezethet. Ráadásul a magas inflációra a jegybankok a fejlett országokban kénytelenek lesznek szigorítással reagálni, ami viszont a a növekedést fékezi. Hosszú távon is komoly változásokat indíthat el a háború: tovább nő annak a kockázata, hogy a világgazdaság tartósan geopolitikai blokkokra szakadjon, eltérő technológiai szabványokkal, határokon átnyúló fizetési rendszerekkel és tartalékvalutákkal – fogalmaz az IMF jelentése.
Ennyit talán arról a kormányhazugságról, hogy Magyarország ki tud-e maradni a háborúból, amelyben nyakig benne van, s hogy ki fogja megfizetni a háború árát.
De van itt még más is. Ha egyszer belátjuk, és be kell látnunk, hogy Európa nem létezhet Oroszország nélkül, akkor azt is be kell látnunk, hogy ennek a kölcsönös függőségnek az intézményesített talapzata csak egy új európai biztonsági rendszer lehet. Ehhez a kölcsönös katonai-gazdasági bizalmat kell elsőnek újjáépíteni, mondhatni nehéz béke lesz ez, ha egyszer eljön a napja. Nem mellékesen, van valami bizarr abban, hogy milyen politikai mozgások előzik meg ezt az elkerülhetetlen biztonsági konferenciát, amely egyelőre még szóba sem került, de máris több a kérdés, mint a válasz körülötte.
Elsőként jegyezzük meg: amilyen ostobaság a magyar kormánypárti sajtó állítása, hogy ez a háború csupán „szláv belügy”, úgy ostobaság az az állítás is, hogy ebből a háborúból ki kell maradnunk, mert nem tudunk, mert nem lehet kimaradnunk. Nem lehet a gazdasági következmények miatt sem, s nem lehet a politikai következmények miatt sem: a háborút követő béketárgyalások asztalánál ugyanis ott kell ülnünk.
Ez azonban még odébb van. Nehéz lesz ez a béke, mert azoknak van vélhetően igazuk, akik az ukrán háborút a Kelet és a Nyugat, puhán megfogalmazva, az autokrácia és a demokrácia összecsapásának látják, amelynek csak az egyik oldala, hogy a Kreml megpróbálja visszaszerezni a létező szocializmus idejének, a kétpólusú világrendnek a nagyhatalmi pozícióit. Ez a terv azonban nem csak a feltűnően óvatos kínaiak, s nem csak a mind egységesebben fellépő Európai Unió miatt van kudarcra ítélve; megvalósításának semmilyen realitása nincs. Mégis, bárhogyan alakuljon a jövő, Oroszországot nem lehet, de nem is szabad kizárni az új világrend megalapozásából, mert azzal minden eddiginél törékenyebbé válna.
A kölcsönös gazdasági függőség olyan nagy mértékű, hogy a szankciós politika árát mindenki meg fogja fizetni, a világgazdasági hálót nem lehet szétszabdalni, Oroszországot képtelenség és értelmetlen kizárni a világból. Más kérdés, hogy a Nyugat nincs – talán nem is lehet – felkészülve arra, hogy egy diktatúrát hogyan kényszerítsen legalább a nemzetközi diplomácia alapnormáinak betartatására, nincs más eszköz a kezében, mint a szankciók.
Azt írtuk: egy elkerülhetetlen új európai biztonsági rendszernek semmi értelme Oroszország nélkül, ehhez képest kellene mérlegelni a hozzájárulás mértékét az ukrajnai újjáépítéshez, vagy a háborús bűnösség kérdését, a felelősségre vonást. Asztalra kell kerülniük az Oroszországnak adott biztonsági garanciáknak is. Ez lesz a diplomácia legnagyobb leckéje, mert az oroszok azt kérdezik: rendben van, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet deklarációiban többször rögzített elv, a biztonság oszthatatlanságának elve, de Moszkva arra szeretne választ kapni, hogy a Nyugat – a NATO és az USA – hogyan értelmezi ezt az elvet.
És ez a kérdés hétről hétre csak bonyolultabbá válik a finnek és a svédek közelgő NATO-tagságával.
Mondhatni, Moszkva csak önmagának köszönheti az ukrajnai agresszió következményeit, csak ezzel nem jutunk előbbre, inkább csak csúszunk visszafelé, a a múlt század feneketlen mélységébe. Amin nem segít az ötletelés sem, mert annak nincs itt az ideje.
A PAP lengyel hírügynökség számolt be e hírről azt követően, hogy Mikolajki városában befolyásos lengyel politikusok ültek össze a helyi önkormányzatok európai kongresszusán. A találkozó résztvevői szerint Lengyelország és Ukrajna egyesülhetne és létrehozhatná a "Lengyel-Ukrán Uniót". Megtörténhet, hogy Lengyelország ezzel a lépéssel akarja elérni, hogy Ukrajna élhessen a NATO által kínált előnyökkel. "Most van itt a megfelelő idő a Lengyel-Ukrán Unió létrejöttére. Ez az út vezethetne Ukrajna azonnali felvételéhez a NATO-ba és az Európai Unióba" – jelentették ki közös nyilatkozatukban a lengyel politikusok.
Másik példánk Kárpátalja, amelyről időről-időre keringenek „bizonyos” hírek, amelyek elborzasztanak minden józanul gondolkodó embert. E hírek arról szólnak, hogy a háború után felosztanák Ukrajnát – sőt, akár Szlovákiát –, és Kárpátalját Magyarország kapná. A geopolitikával foglalkozó szakértők ezt egyszerűen „agymenésnek” minősítik, bár annak megfelel, hogy „bizonyos körök” revizionista rémálmait táplálja.
A magyar kormány – bár nem beszél orosz agresszióról, de – mindvégig kiállt Ukrajna területi integritása mellett. Mi pedig emlékeztetnénk gróf Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-i, öngyilkossága előtt Horthy kormányzóhoz (a Szerbia elleni hadüzenetre) írt levelére:
„Szószegők lettünk (...) A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk (...) Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet”.
A politikai erkölcs örök mementója ez a levél, érvényes mindenkor mindenkire, válasz arra, létezi-e, kell-e léteznie politikai erkölcsnek. (Persze, Teleki tette sem hatotta meg az akkori magyar közvéleményt, amely tapsolt a délvidéki magyar bevonulásnak.) Tudjuk, a mai magyar hatalomnak nem erőssége a politikai erkölcs, de egy orosz segítséggel végrehajtott területi revízió az országot kisöpörné Európából. Ennek ellenére nem tudjuk, miről tárgyalt oly hosszan Orbán Viktor Putyin elnökkel február eleji „békemisszióján”. Csak azt tudjuk, hogy a magyar geopolitikai stratégiában – ha van ilyen – nincsenek revizionista célok. Ha valakit megnyugtat, olvassa magát a kormányfőt: "A kormányzati tapasztalat előnye, hogy tudom, mi az a stratégiai nyugalom: keveset beszélni, akkor viszont pontosan, felelősségteljesen."
Újraválasztása utáni nemzetközi sajtótájékoztatóján Orbán Viktortól a New York Times tudósítója azt kérdezte: ha a háború elhúzódik és Ukrajna összeomlik államként, akkor Magyarország bevonulna-e Kárpátaljára a magyarok védelme érdekében? „Mi egy NATO-tagállam vagyunk, NATO-döntés nélkül nem fogunk kilépni a NATO területéről” – válaszolta a kormányfő. Ha belegondolunk, Márki-Zay Péter, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje sem mondott mást az ukrajnai fegyverszállításokról.
Most nyugodjunk meg?
