„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
A két idézet közismert. Az elsőt Husz Jánosnak tulajdonítják, aki a máglyájához rőzsét hozó parasztasszonyt jellemezte így. A második idézet Jézus sóhajtása a keresztfán Lukács evangéliuma szerint.
Gondolkodó ember számára aligha van gyötrőbb kérdés, mint az, hogy megérthetem és megbocsáthatom-e a tudatlanságból és megtévesztettségből elkövetett vétkeket,
amelyeket az éppen aktuális törvény nem büntet. Sőt! Amelyeket támogat. És persze most nem a fasizmus, a nyilas korszak, vagy az úgynevezett kommunizmus elvakult szolgálóira, kínvallatóira, netán parancsra gyilkos nyomorultjaira gondolok, hanem azokra, akik szavazatukkal egy – hazugságokból, téveszmékből, nemzeti sebek elkaparásából összeeszkábált – önkényuralmi rendszert támogatnak.
És itt jön a csapda. Ugyanis ők, akiknek döntését, döntésük hátterét meg kellene világítani, és cselekvésüket szakszerűen, elfogultság és érzelmi bevonódás nélkül elemezni kell, legalább négy-öt rétegbe sorolhatóak. Ha nem többe!
Hiszen ott van a felső réteg, amelyik egyértelmű hasznot húz a regnáló rendszerből. Nullából – különösebb erőfeszítés nélkül – milliárdos lesz, ami matematikai képtelenség, de önkényuralomban előfordul. Ők nincsenek sokan, ahogy előképeik, az uralkodótól függő feudális urak sem voltak.
A következő réteg, amely milliárdokat ugyan nem, de aprópénzt (?), sikert, pozíciót, vagy legalábbis valami biztos állást és alkalmasint reflektorfényt és díjat kap a jószolgálataiért. Ők, a dzsentrik és a mamelukok utódai már jóval többen vannak.
Az ezt követő rétegnek nevezhetjük talán azok csoportját, akik a legjobb indulattal és valóban hisznek az önkényuralom által sugalmazott ideológiában. Magukévá teszik az alaptételeket: rossz Brüsszel, rossz Soros, rossz migráns (délről!), jó Putyin, és persze ezer éve nyomják Krahácsot. Elődeik jelentkeztek önként és dalolva 1914 augusztusában a frontra a „kutya Szerbia” ellen. („Mikor e sorokat írjuk, a főváros utcáin lelkesen ünneplő néptömeg hullámzik.” Budapesti Hírlap 1914. július 26.)
A negyedik csoport csak annyit jegyez meg a kormánymédia jelszó-cunamijából, hogy a Fideszre kell szavazni. Megtévesztett őseik a II. világháborúban ellenkezés nélkül mentek az orosz géppuskatűzbe, vagy a vészkorszakban némán - vagy kevésbé némán - álltak az utcán, és nézték gettóba hajtott szomszédaikat.
Az ötödik csoport… Nos, hát ők a feneketlen társadalmi árok tehetetlen árnyai. A közmunka biztosítja, hogy ne haljanak éhen. Ezért hálásak, és a szavazóhelyiségben megkérdezik, hova kell húzni az x-et, melyik az Orbán. Ők hazájukban tengődnek vagy robotolnak ezer éve, és még fognak ezer évig, ha nem jön el egy olyan rendszer, olyan kormány, amelyik valóban humanista létezést, XXI. századi, minimális emberi életfeltételeket biztosít minden állampolgárának társadalmi státuszától és teljesítményétől függetlenül. (Eljön.)
Ha – a csoportok egymásba való áthullámzásával most nem foglalkozva – elfogadjuk a fenti felosztást, amely igencsak vázlatos, pontatlan, de mégis jelzi talán a mélységben rejlő rétegeket, akkor nem idézhetjük mindegyikre a jézusi könyörgést. Az egyes csoportokba tartozóknak más-más súlyú a vétkük. Hatalmas különbség van a szent együgyűség meg az immorális hatalomvágy és pénzéhség között.
Nem lehet mindenkinek megbocsátani.