Megrendítő, egyben felemelő élményt nyújt a Barbican Art Gallery nemrégiben nyílt és június végéig látogatható Postwar Modern: New Art in Britain 1945-1965 című kiállítása. Olyan, jórészt nemzetközi ismertséget is kivívott brit képzőművészek jutnak szóhoz a kétszintes prezentáción, akiknek fiatalságát nem pusztán beárnyékolta a második világháború, hanem súlyos lelki és fizikai fájdalmakkal vágtak bele az új életbe. A tárlat beszédes fényképpel indít, a buchenwaldi és dachaui koncentrációs táborokból érkezett fotográfust, Lee Millert ábrázolja Hitler fürdőkádjában, a Führer öngyilkosságának napján. Sáros csizmáját a kád mellé állítva Miller jelképesen a háború szutykát igyekszik lemosni magáról. A vallást, ideológiát, de magát az emberséget is megkérdőjelező földindulás után sem javult gyorsan és drámaian a helyzet, Nagy-Britanniában maradtak a megszorítások, - 1954-ben szűnt csak meg a jegyrendszer, - jött a hidegháború, a nukleáris fenyegetés, majd elindult a gyarmatbirodalom szétesése. Ahogy az egyszerű emberek, úgy a művészek is igyekeztek kilábalni a félelemből, bizonytalanságból, hogy egy jobb, szabadabb és egyenlőbb világot teremthessenek meg.
A tematikusan elrendezett kiállításon 200 alkotással szereplő 48 művész közül néhányan, köztük Franciszka Themerson, Lucian Freud, Frank Auerbach, Eva Frankfurter és a magyar származású Magda Cordell menekültként érkeztek a szigetországba. Themerson 1947-ben készült Eleven Persons and One Donkey Moving Forwards című kis festménye, melyen felnőtt és gyermek testek szelik át a narancssárga eget, szavak nélkül eleveníti fel ezt a tényt. Lynn Chadwick, Nigel Henderson és William Turnbull pilótaként teljesítettek szolgálatot a háborúban, olyan tapasztalatokat szerezve, melyek a test és a gép közötti viszony művészi kifejezésére ihlették őket. Chadwick 1951-ből származó The Fisheater című hatalmas, részben madár, részben fegyver konstrukciója baljóslatú látványt nyújt. A "postwar", háború utáni érzékenységet és személyes traumájukat talán legérzékletesebben formába öntő három alkotó, John Latham, Eduardo Paolozzi és Francis Newton Souza ugyan nagyon különböző háttérrel rendelkezett, mégis hasonlóan közelítette meg misszióját. Szinte teljesen eliminálták a színeket, hogy a nézők elgondolkodhassanak élet és halál, kezdet és vég nagy kérdésein. Nehéz eldönteni, Paolozzi 1951-es Contemplative Object (Sculpture and Relief) konstrukciója gránát vagy egy a kozmikus térből érkezett aszteroid, mint ahogy a korszakra egyik legjellemzőbb festmény, Latham költői Full Stop-ja is egyaránt ábrázolhatna napfogyatkozást, vagy fekete lyukat.
A tárlat érdekes fejezete a Jean és John címet kapott terem, melynek témája a családi élet háború utáni alakulása, az otthon, mint a stabilitás jelképe. Jean Cooke és John Bratby 1953-ban ismerkedtek meg és keltek is egybe rögtön, hogy azután húsz évig éljenek együtt művészi és házastársi turbulenciában. Bratbynek azokon a képein, melyek nem becsomagolt élelmiszerek kupacainak csendéletére emlékeztetnek, az otthon mint a férji dominancia csatatere jelenik meg. Bár hírneve felülmúlta feleségéét, olyan féltékeny volt rá, hogy naponta csak három órán át engedte meg dolgozni és gyakran megsemmisítette a műveit. Cooke ennek ellenére megtalálta az önkifejezés módját, még ha fizikai bántalmazásokról árulkodó önarcképei kényelmetlen látványok is. Az élet értelmét hasonlóan a bensőséges kapcsolatokban megtaláló művészeket mutatja be a következő, Intimitás és aura elnevezésű rész. Bill Brandt kísérleti jellegű, egy századfordulós nagylátószögű Kodak fényképezőgéppel rögzített nagyon személyes felvételeivel "új szemmel közelítette meg a világot". Ugyanezek az árnyak, diszfigurációk és felkavaró fókusz jellemzik Lucien Freud korai, első két feleségét, Kitty Garmant és Caroline Blackwoodot megörökítő portréit is, az 1947-48-as Girl with Roses-t és az 1954-es Hotel Bedroom-ot is.
A Barbican kasszasiker vállalkozása jelentős teret szentel a háborús sebeit viselő London utcáit, tereit megörökítő fotóknak, melyek az emberek akkori nyomott hangulatát is tükrözik. Különösen Nigel Henderson és Roger Mayne azonban az új generációt, a sivár környezetben önfeledten játszó gyerekeket is megtalálták. Mayne legismertebb sorozata a munkásemberek lakta, később faji feszültségek színhelyévé vált nyugat-londoni Southam Streetet járta körül.
A kiállítás nem megy el a homoszexualitás jelensége mellett sem, ami egészen 1967-ig törvénybe ütköző volt. Francis Bacon 1954-es Man in Blue sorozatának három darabját az eltitkolt másság összefüggésében mutatja be. A köztéri alkalmi szexuális partnerkeresés a ma élő egyik legnagyobb és legtermékenyebb brit festőt, a most 84 éves David Hockney-t is korán megihlette, bár az akkor Londonban és New York-ban tevékenykedett meleg művész alig leplezett feszültség helyett humorral és célozgatással igyekszik megragadni a figyelmet. Az 1962-es My Brother is Only Seventeen című festmény egy a könnyű kalandra vadászó homoszexuálisok által frekventált Earl's Court metróállomáshoz közeli nyilvános helyiség falán olvasott kódolt üzenet hatására született.
Jane Alison, a kiállítás kurátorának reményei szerint a látogatók egyetértenek vele abban, hogy a "háború utáni húsz év művészete újraértékelésért kiált. Meggyőződése, hogy ez az időszak meghatározóbb, jellegzetesebb és fontosabb, mint amilyennek korábban tartották". Kétségtelen, hogy az ukrajnai háború közepette dupla belső válságból, a Brexitből és a pandémiából kigyógyulni igyekvő Egyesült Királyságnak fogékonynak illene lennie a XX. századi kataklizmát feldolgozó művészetre.
Infó:
Postwar Modern: New Art in Britain 1945-1965
Barbican Art Gallery
Barbican Centre
London
Nyitva június 26-ig naponta 10-18 (csütörtöktől vasárnapig) 20 óráig
Belépő díj 18 font
