A „beüljünk vagy ne üljünk a parlamentbe” jellegű, szimbolikus viták előtérbe tolása csak arra jó, hogy ne lehessen tisztességes módon elemezni a kialakult helyzetet, az újabb nagy vereség okait. Szinte biztos, hogy a 2011-es változtatásokkal a Fidesz annyira torz, saját maga számára kedvező politikai rendszert hozott létre, amely az évről évre növekvő gazdasági erőfölénnyel tetézve nem ad esélyt a hatalomváltásra. Politikai innovációra szükség van, de az ötletelés nagy nyilvánosság elé vitelével egyesek mintha szándékosan rombolnák tovább az egész ellenzék hitelét.
A demokratikus ellenzék erőinek közösen, együttes fellépéssel meg kell találniuk a módját, hogy szóvá tegyék a politikai rendszer torzulásait – nem egy szimbolikus aktussal, hanem folyamatosan, itthon és külföldön egyaránt. A képviselőket azonban parlamenti munkára választották az állampolgárok, arra is jelentkeztek, annak minden tartozékával együtt. Az ellenzéket – a parlamentben és azon kívül – folyamatosan működtetni kell, mert egyszer vagy külső, vagy belső okoknál fogva ez a rendszer meg fog roppanni. A parlamenti munkában való részvétel sok ellenzéki képviselő számára tanulás is: felkészülés arra az időre, amikor majd többségben lesznek, de a törvényalkotó munka alapjait nem akkor kell majd sebtében elsajátítani.
A hatpárti együttműködést meg kell óvni az öncélú torzsalkodástól. Nem az összefogás az oka a kudarcnak; enélkül a vereség még nagyobb mértékű lett volna. Az ellenzék szervezeti egysége nagy előrelépés, amelyet meg kell őrizni amellett, hogy az ellenzéki paletta egyes résztvevői a saját politikai szervezetüket felfrissítik, identitásukat újjá formálják. A 2011-es változásokkal a korábban sem arányos választási rendszer végképp aránytalanná vált, amire az ellenzéki erők következetlenül és késve reagáltak. Az egységre törekvés helyett szakadások történtek és új formációk jelentek meg, ami – főként a centrális erőtérrel kombinálva – csak a fragmentálódást fokozta, és garantálta az egypártrendszer felé való haladást. 2018 elején Hódmezővásárhelyen, majd 2019 októberében számos városban bevált a teljes körű ellenzéki összefogás a Fidesz-hatalom visszaszorítására.
Okkal bizakodhatott tehát a demokratikus oldal, hogy egységes fellépése a parlamenti választáson is eredményre vezet. A kudarc okát nem itt kell keresni, hanem inkább a politikai tartalomnál és a megjelenítés hitelességénnél (az ellenzéket vezető politikusoknak mentesnek kell lenniük botrányoktól, erkölcsi kockázatoktól); amellett persze, hogy a Fidesz által berendezett, általa irányított politikai rendszerben nagyon nagy földcsuszamlás kell a közhangulatban egy érdemi fordulathoz. Az egységes fellépés sikerének feltétele még, hogy a választásokhoz közeledve a résztvevő pártok már ne lökdösődjenek, hanem inkább a kölcsönös tiszteletet és a kormányzóképességhez szükséges összetartást mutassák fel.
Ne feledjük: 2018-ban a Jobbik nélkül is megakadályozható lett volna az újabb kétharmad. 2022-ben már a Jobbikkal összefogva sem sikerült. Az idő nem az ellenzéknek dolgozik. A Fidesz egyre teljesebb gazdasági erőfölénye, az elmúlt négy évben folytatott kulturális és tudománypolitikai területfoglalás politikai következményei még csak ezután fognak megmutatkozni. A rendszerbe beépült egyenlőtlenségeket fokozza az is, hogy az elégedetlenek egyre nagyobb számban vándorolnak nyugatra (és később akadályoztatva lesznek a választási részvételben), miközben a levélben szavazó kisebbségi magyarok egyre stabilabb, szervezettebb szavazóréteggé válnak.
Akik a 2018-as kétharmad megakadályozását – az ellenzéki egység ellen ágálva – meghiúsították, már akkor megpróbálkoztak a parlamentbe bejutott ellenzék lejáratásával, ahelyett, hogy a rendszer visszásságaira mutattak volna rá és gyorsan levonták volna a szükséges következtetéseket. A korábbi kétharmadok megakadályozásának elszabotálása azért is bűn, mert idővel, a NER mélyülésével az ellenzéknek egyre kevesebb eszköze és erőforrása marad. Az idő múlása sokszor – demokratikus rendszerekben – azt jelenti, hogy a szavazók egy része ráun a kormányzó garnitúrára, amelynek tekintélyét alááshatják válságok, botrányok vagy más fejlemények. Az egyre autokratikusabb rendszerben azonban ez a hatás mintha nem működne, inkább úgy tűnik, mintha a társadalom növekvő része fogadná el természetes kormánypártnak a Fidesz-t, és békül ki a már megszokott, stabilitást képviselő tekintélyelvű vezetővel.
Ami a tartalmi kérdéseket illeti, egy elmulasztott lehetőségről kell beszélni. Az ellenzéki egység megteremtésében 2018 végétől fogva döntő szerepe volt a rabszolgatörvény elleni közös tiltakozásnak. Hirtelen láthatóvá vált, hogy az Orbán által megszilárdított gazdasági modell lényegi eleme a dolgozók fokozott kizsákmányolása, védtelenné tétele, a szociális jogok semmibe vétele. Ez a tudás meg-megjelent a hat párt későbbi együttműködésében, programalkotásában, de az előválasztás után csalódást keltett, ha a közös jelölt mindezt marginálisnak tekintette, és sok programponttal (pedagógusok béremelése, meghosszabbított munkanélküli támogatás stb.) nem feltétlenül, vagy nem elég meggyőzően azonosult.
Pedig a 2019-es európai parlamenti választáson is olyan programpontok arattak sikert, mint az európai minimálbér. A perverz újraelosztás korrekciója, a társadalmi szolidaritás megerősítése, a szociálpolitika feje tetejéről talpára állítása az ellenzéki program alapvetése kell hogy legyen. Meg kell találni az okát, miért megy ez olyan nehezen; mitől lett ekkora nagy kihívás közös nevezőnek tekinteni olyan egyszerű programelemeket, mint a teljes foglalkoztatás, az esélyegyenlőség, a progresszív adózás.
A politikai térkép ma egy megosztott országot mutat. A 2022-es választások azonban nem létrehozták, hanem csak felnagyították a Budapest—vidék ellentétet. Politikai értelemben a jobboldalon nagy hagyománya van a főváros—vidék szembenállás szításának, amit a Fidesz már 1998-2002 között is használt, 2010 után újra elővett, és az elmúlt három évben csúcsra járatott. A világjárvány kitörésekor bevezetett rendkívüli hatásköröket is részben arra használták ki, hogy anyagi értelemben sarokba szorítsák, kivéreztessék Budapestet. További kegyetlen támadásokra lehet számítani.
A demokratikus ellenzéknek olyképpen kell megvédenie az ország fővárosát, hogy közben újjáépíti a szervezeteit vidéken. Ehhez szükséges a vidék kiszabadítása a monolit média fogságából, ami nemcsak technikai kérdés, hanem tartalmi is: szükség van a falvak és kisvárosok sajátos helyzetét tükröző, a kistelepüléseknek esélyt adó progresszív politikára. Az ellenzék Budapestre való „beszorulása” megint csak nem most kezdődik, hanem egy tartós tendencia, amely láthatóan azzal járt, hogy az ellenzéki politika elveszítette a vidék problémái iránti érzékenységet. Ez nemcsak kulturális, hanem közgazdasági kérdés is: mivel a főváros kétszer termelékenyebb az országos átlagnál, vidéken nagyobb szerepet játszik az újraelosztás és a járadékvadászat, ami a tekintélyelvű politikai mechanizmus üzemanyagául szolgál. Ennek a gazdaságpolitikai alternatíváját kell felépíteni.