Az egyik német közszolgálati csatorna, a ZDF Magazin Royale műsorában a közkedvelt szatirikus újságíró, Jan Böhmermann figyelemre méltó muzikalitással elénekelte németül az Akarnak-e az oroszok háborút? (Meinst du, die Russen wollen Krieg?) című dalt. Egy héttel Oroszország Ukrajna ellen indított támadása után arra figyelmeztetett ezzel – és a kommentek alapján értő fülekre talált –, hogy nem az egyszerű orosz emberek robbantották ki Ukrajna durva megszállását, hanem az orosz vezetés, élén Vlagyimir Putyinnal.
A verset Jevgenyij Jevtusenko írta 1961-ben, a hidegháború egy olyan szakaszában, mikor a kubai rakétaválság miatt gyanakodva néztek a Szovjetunióra és az orosz emberekre. A szöveget Eduard Kolmanovszkij zenésítette meg, oroszul elsőként Mark Bernesz nagyszerű tolmácsolásában lehetett hallani. Igazán közismertté a dal az 1962-es, Helsinkiben megrendezett Világifjúsági Találkozón vált.
Magyar fordítása is született Bede Annától, ő az eredeti címet: Хoтят ли русскиe вoйны? – így ültette át magyarra: Akar-e Moszkva háborút? Ez így meghamisítja a vers üzenetét, hiszen abban nem az orosz és akkor még szovjet hatalmi centrum – Moszkva – akaratáról van szó, hanem az orosz emberekéről.
Nem véletlenül adja meg a címben feltett kérdésre a választ a költő így: „Megmondja minden árnyas út, / kérdezd a nyírfát és fenyőt, / a csönddel áldott tág mezőt, / a katonát, ki ott pihen / a nyírfák alján névtelen / s az ő fiát hívd mint tanút, / akar-e Moszkva háborút.”
Jevtusenko a névtelen sírban nyugvó orosz katonára, a nagy honvédő háború – ahogy az oroszok nevezik – katona áldozataira utal. Az orosz emberekben nagyon mélyen él a második világháború emléke. Ez számukra bátorságot, hősiességet, bajtársiasságot és hazaszeretetet jelent.
Orosz szakosként a részképzési szemesztert Leningrádban – akkor még így hívták – töltöttem. Jártam a város legelegánsabb szállodájában, az Astoriában. A német megszállók itt kívánták megtartani a város fölött aratott győzelmük ünnepi bankettjét. Még az étlapot is kinyomtatták. Emlékszem, a desszert sült fagylalt lett volna.
Lett volna, ugyanis Leningrád ellenállt. 872 napig tartott a blokád, rengeteg áldozatot követelt, de a város nem adta meg magát. A befagyott Ladoga-tavon – az élet útján – küldték 380 km távolságról az élelmet a blokád alatt levő leningrádiaknak. A járdák mentén, a közparkokban zöldségeket termesztettek, így próbálták enyhíteni az éhínséget. És sokan túlélték, még kisgyerekek, csecsemők is ezeket a rettenetes időket. Az 1940-ben született Joszif Brodszkijt édesanyja életben tartotta, bár a későbbi Nobel-díjas költő élete végéig szenvedett a nélkülözések következményeitől.
A piszkarjovói temető Oroszország-anya szobra lehajtott fejjel gyászol, kezében a győzelem pálmakoszorújával. Drága volt ez a győzelem, több százezren fizettek érte az életükkel.
A putyini propaganda az oroszokban mélyen élő a hazaszeretetre játszik rá. Ezt tette már 2014-ben, amikor a Krím-félsziget elfoglalását azzal indokolták, hogy Oroszországnak „spirituális joga van a Krímre”, amelyet, úgymond, csak Hruscsov adott ajándékba Ukrajnának. A putyini agitáció jogfolytonosságot akar teremteni a kijevi Rusz és a mai Oroszország között. E szerint a logika szerint Ukrajna „nemlétező állam”, Oroszországnak joga, sőt kötelessége a déli területek visszafoglalása. A putyini propaganda „honvédővé” próbál stilizálni egy jogtalan területszerző akciót.
A megtévesztő manipuláció másik hatásos fogása a nácikra, a fasisztákra való utalás. Putyin az általa különleges műveletnek nevezett okkupációt „nácitlanítás”-nak nevezte. A második világháború hivatalosan is őrzött emlékezetével összefüggésben az orosz közbeszédben nincs durvább szó a „náci”-nál, a „fasiszta”-nál. A testet öltött sátánnal azonos. Amikor Putyin és köre a „haza megmentése” érdekében végzett „nácitlanítási” akciónak tünteti fel Kijev, Harkiv és különösen Mariupol megtámadását, sok embert megtéveszt vele. Mariupol azért különösen jó hívószó, mert itt van a csakugyan szélsőjobboldali „Azovi zászlóalj”, az ukrán nemzeti gárda „Azovi Különleges Műveleti Osztaga”.
Ukrajna történetének csakugyan vannak sötét lapjai. Ide tartoznak a sokak által nemzeti hősként tisztelt Bohdan Hmelnickij uralkodása alatt végbement pogromok, melyeknek az akkori zsidó lakosság egyötöde áldozatául esett. A második világháború idején is voltak az ukránok között antiszemita cselekmények, pl. Sztepan Bandera és Jaroszlav Sztecko vezetésével. Az is tény, hogy 1941. szeptember 29-én több mint 33 ezer zsidó embert, civileket, öregeket, nőket és gyerekeket gyilkoltak meg a Kijevtől mintegy tíz kilométernyire északnyugatra fekvő Babij Jar szurdoknál a nyugat-ukrajnai rendőrség közreműködésével.
De a mai Ukrajnát náci államnak nevezni, Zelenszkij elnököt a kelet-ukrajnai oroszok kiirtására való felbujtással vádolni egyszerűen hazugság.
Amit az orosz katonák Bucsában és másutt műveltek – fegyvertelen civilek kivégzése – emberiesség elleni bűntett. Hogy Lavrov külügyminiszter ezt tagadja, az ukránokat és nyugati szövetségeseit vádolja halottaknak álcázott statiszták közreműködésével megrendezett jeleneteknek politikai színpadra állításával – cinikus manipuláció.
Azokat, akik ezeket a bűnöket elkövették, megbüntetik, remélem, hamarosan. Ők bűnös emberek, de az őket manipulálók is azok. De egy egész népet nem lehet sem bíróság, sem kivégzőosztag elé állítani.
Visszatérve a Jevtusenko-vers kérdésére: nem, az oroszok nem akarnak háborút. Nem az oroszok akarnak háborút, hanem Moszkva, a hatalmi centrum a maga embertelen, népellenes, gyilkos kegyetlenségével.