Budapesten született. Apját soha nem látta, édesanyja – aki pszichológusként dolgozott a gyermekvédelemben – egyedül nevelte. 12 éves volt, amikor a József utcába, az akkoriban különösen hírhedt Mátyás tér szomszédságába költöztek.
Az V. kerületből, ahol addig egy eltartási szerződés révén birtokolt csöppnyi garzonban lakott az anyjával, egyenesen a józsefvárosi élet sűrűjébe került.
Emlékszem, a szemközti kisbolt rendszeresen szerepelt a bűnügyi hírekben. Valakit egyszer egészen kevés pénzért, ötszáz vagy ezer forintért gyilkoltak meg
– idézte fel Jámbor András.
Bár sohasem éhezett, szegénységben nőtt fel. Gyerekkorának meghatározó élménye, hogy a kilencvenes évek közepe táján, a Bokros-csomag bevezetése után hóban gyalogolt anyjával a gázművek ügyfélszolgálata felé. A számlatartozások miatt kikapcsolták náluk a gázt. Végül „kártyás órát” kaptak: annyi pénzért használhattak gázt, amennyi a kártyán volt. A Medgyessy-kormány úgynevezett száznapos programja javított ugyan a helyzetükön, de még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy érezze, gond nélkül megvehet egy Magnum jégkrémet. „Anyukámtól csak adósságot örököltem, nagymamámtól már pénzt is” – számolt be arról, minek köszönhette viszonylagos anyagi stabilitását.
A Teleki Blanka Gimnázium után a Budapesti Kommunikációs Főiskolán tanult, amit azonban nem végzett el. „Nem láttam, hogy a diploma bármi fontosat hozzátenne az életemhez. Aztán már időm se lett volna rá, hogy befejezzem” – mondta.
Közéleti múltját ismerve nehéz elhinni, hogy még csak 35 éves. Jámbor András alapította – és évekig főszerkesztőként vezette – a közösségi finanszírozásból működő Mérce hírportált, amely a Kettős Mérce politikai blogból nőtte ki magát. Önkéntese, majd fizetett alkalmazottja volt az LMP-nek, de megfordult az Együtt-Párbeszédnél és a civil szférában is. Megalakította a „rendszerkritikus baloldali, szociális és zöld ügyeket képviselő” Szikra Mozgalmat. A kínai Fudan Egyetem létrehozása ellen tízezres tömegtüntetést szervezett. A Budapesten ellenzéki győzelmet hozó önkormányzati választás után Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes munkatársa lett. Két gyerekével és élettársával – egy lakhatással foglalkozó civil szervezet, az Utcáról Lakásba Egyesület vezetőjével – ma is a Józsefvárosban él. Kérdésünkre, hogy újságírónak, aktivistának vagy politikusnak tartja-e magát inkább, nem bocsátkozott létfilozófiai fejtegetésekbe: Most már parlamenti képviselő vagyok – mondta.
Jámbor András a Szikra Mozgalom színeiben, az MSZP és a Párbeszéd támogatásával indult az ellenzéki előválasztáson Józsefvárosban, abban a körzetben, amelyhez Ferencváros egy része is tartozik. Az előválasztás után – már közös ellenzéki jelöltként – a parlamenti választást is simán nyerte a fideszes Sára Botonddal, volt józsefvárosi polgármesterrel, a fővárosi kormányhivatal vezetőjével szemben.
A választáson nem „próba szerencse” alapon indult. Előbb alaposan felmérte, van-e körülötte annyi tudás és erőforrás, hogy reális esélye legyen elnyerni a parlamenti mandátumot. Talán egy-két kisebb megingása akadt, máskülönben az előválasztástól kezdve végig hitt abban, hogy sikerül győznie.
A Fidesz nem kizárólag a hátrányos helyzetű térségekben gondoskodott arról, hogy a szegény, iskolázatlan, funkcionális analfabéta, jórészt roma szavazók szervezetten vegyenek részt a választáson. Ugyanez zajlott Jámbor András fővárosi körzetének bizonyos részein is.
A Nagykörúttól nem messze, ötszáz-hatszáz méterre is jelen van a nyomor és az írni-olvasni nem tudás. Ezek az emberek alig kapnak valamit az államtól, számukra semmit nem jelent a parlamenti választás
– jellemezte azokat az állapotokat, amelyekkel visszaélve a kormánypárt tömeges méretekben szállította a szavazókat.
A fideszes „szervezés” – Jámbor András tudomása szerint – jóval a választás előtt, zárt körben történt. A törvény már nem tiltja sem az utaztatást, sem a szavazólapok lefényképezését. Arról, hogy egy szavazatnak mennyi lehetett az ára, Jámbor András csak pletykákból értesült. Bizonyítéka nincs rá, ezért inkább nem mond konkrét összeget.
Árulkodó, hogy van olyan szegények lakta szavazókör, ahol a fideszes Sára Botond kiemelkedően jól szerepelt, míg a környező átlagos szavazókörökben nagy fölénnyel Jámbor András nyert.
Ami magát a kampányt illeti: kiemelkedősen fontos szempont volt, hogy – például hírlevelek küldésével, kitelepülésekkel – folyamatos kontaktusban legyenek az aktivistákkal. Azokkal, akik jelentkeztek, hogy szeretnének részt venni a kampányban, már az előválasztás idején is próbálták 72 órán belül felvenni a kapcsolatot. Az utolsó napok mozgósításába mintegy kétszáz-háromszáz önkéntes szállt be, összességében pedig sok százan segítették a kampánymunkát. Nagy számban érkeztek mikroadományok is.
A lakhatási válságra és a szociális problémákra fókuszáló helyi program népszerűsítése mellett Jámborék tartották magukat a kampányközponttól kapott instrukciókhoz. Egyetlen kivétel akadt: a „kemény putyinozást” takaréklángra vették. Nem elvi kifogásuk volt a politikai mondanivaló ellen, hanem úgy gondolták, a választók kevéssé fogékonyak erre az üzenetre.
Jámbor András később elhűlt azon, hogy egyes ellenzéki jelöltek – így hallotta – a választás napján már nem látták értelmét a mozgósításnak. Abból indultak ki, hogy addigra már úgyis mindenki eldöntötte, kire szavaz. „Ez egészen elképesztő” – tette hozzá.
Parlamentbe kerülésével megszünteti állását a Városházán. Az Országgyűlésben pártonkívüliként a Párbeszéd frakciójába ül be, fizetésének 30 százalékát civil szervezeteknek ajánlja fel. Nem lát ebben semmi rendkívülit. Más ellenzéki képviselők is lemondtak fizetésük egy részéről – hozta fel példaként a szocialista politikusokat.
Meggyőződése, hogy az ellenzéki összefogásnak együtt kell maradni, egyszerűen nincs más lehetőség. A választás óta azonban túl kevés idő telt el, korai lenne még okosakat mondani arról, hogy min kell változtatni.
Felkészültünk a győzelemre is, felkészültünk a szoros vereségre is, de arra a katasztrófára, hogy a Fidesznek újból kétharmada lesz, egyáltalán nem készültünk fel
– érzékeltette, mekkora csalódást és tanácstalanságot okozott az eredmény az ellenzék soraiban.
Ha közös ügyeink intézéséről van szó, akkor felfogása szerint nincs éles határvonal a civilség, a szakpolitika és a pártok között. „Mondhatja valaki, hogy a pártpolitika szennyes dolog, amitől civilként vagy szakemberként távol akarja tartani magát, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az életünket befolyásoló döntéseket a pártok hozzák meg” – hangsúlyozta.
Bár az ellenzéki együttműködés jövőjét még nem látja világosan, azt biztosra veszi, hogy a szolidaritás erősítésével csökkenteni lehet azokat a különbségeket, amelyeket a társadalmi újraelosztás igazságtalanságai kitermelnek. Jámbor András a klasszikus pártpolitika, a civil szervezetek, a szakszervezetek és a szakpolitika elemeinek ötvözésével, magyar és nyugati példákat felhasználva szeretné meghatározó baloldali szerveződéssé formálni a Szikra Mozgalmat. Az előjelek biztatók: a választási vereség után közzétett tagtoborzó felhívás hatására néhány nap leforgása alatt kétszázan léptek be a mozgalomba.
