Induljunk ki onnan, hogy Orbán Viktornak igazán nem okoz gondot, ha bármely témában hirtelen fordulnia kell: szinte azonnal megteszi. Egész politikusi élete tele van olyan csavarokkal, 180 fokos pördülésekkel, amelyek egyenként is megkérdőjeleznék pályafutása őszinteségét, hát még ha sorra vennénk az összes olyan kijelentését, amelyek cáfolták az előző napiakat.
És mégis: nincs a rendszerváltás utáni magyar életben sikeresebb ember, mint ő, ha csak nem tekintek Mészáros Lőrinc pénztárcájára - de nem tekinthetek, mert végeredményben az is csak ő. De itt most nem a pénzről beszélünk. Egyszer majd bizonyára lesz egy filmsorozat a magyar keresztapáról is, egyszer majd kiderül, ki mindenki kapott lófejet az ágyába; itt viszont az elvekről – óh, egek, milyen elavult kifejezés – van szó, vagy kellene, hogy szó legyen.
Csakhogy: az új magyar demokrácia orbáni innovációja pont az, hogy a társadalmi emlékezet meglehetősen rövid, nem számítanak a korábbi mondataid, kijelentéseid, kizárólag a mához kell szólni.
Carpe diem, mondhatnánk, de ez nem lenne teljesen igaz. Orbán ugyanis lát a pályán, tudja, hogy mit akar holnap, merre kell fordulnia, hogy eredményes legyen. Az elmúlt évtized azt bizonyította, hogy jól számol, a taktika beválik, nem kell őszintének lenni, az nem vezet semmi jóra (vö: „hazudtunk reggel, éjjel meg este…”). Kiváltképp, ha egy olyan csapatot sikerül magad mögött kialakítani, amelynek tagjai gátlás nélkül követnek a hajdani elvek megtagadásában, görcs nélkül hangoztatják az ellenkezőjét mindannak, amit egykor hirdettek.
A magyar miniszterelnök eddigi kormányzása során sokszor került szembe az európai normákkal – tegyük hozzá: az általalunk, általa is elfogadott normákkal –, mégis, rendre az ő akarata érvényesült. Játszmáihoz mindig talált magának társat, ha mást nem, az Unió gyengeségeit, erőtlenségét használta ki. Soha nem sodródott bele olyan kezelhetetlen helyzetekbe, mint amilyennek – talán – a mostani látszik. A pénzbőséget gazdasági válság, súlyos infláció váltotta fel, a békét egy európai háború, egy elfogadott, megtűrt oroszbarátságot, egy totális elmagányosodás. A jelek most arra mutatnak, hogy ezt a "tágítsuk ki a határokat" magyar innovációt a közösség már nem tolerálja; jogállamot követel – a pénzért cserébe.
Annak visszaállítása viszont, amit Orbánnak tizenkét év alatt sikerült lebontania, egyrészt nem mehetne egyik pillanatról a másikra, de ha menne is, a kormányfőnek semmiképp nem esne jól. Még hogy kiegyensúlyozott Alkotmánybíróság, nem neki hódoló állami intézmények - na, ez igazán nem Orbán világa. Mégis: kell a pénz, kell az európai forrás, különben rászakad az országra a szegénység. Persze nem rá, ilyen veszély az elitet nem fenyegeti, de a társadalom túlnyomó többségére igen.
Változtatni kell tehát, hogy az irány Európának is tessék, de úgy, hogy az a rendszert, a rezsimet alapvetően ne változtassa meg. Engedjük be az állami tévébe az ellenzék korábbi, társai által újabban elátkozott vezetőjét, és voilá: itt az új világ. Pici, savanyú, de már igazán nem magyar.