Nagyanyám a szép, tanítónős betűivel 1987 nyarán írta bele a következőket édesanyja háztartáskönyvébe, amelyben olykor összefoglalta, amit a családról érdemes volt tudni. „Az élet nagyon megdrágult! Csak tájékozódás miatt ideírok néhány árat. 1 l tej: 7,60 Frt. 1 kg kenyér: 14 Frt. 1 zsemle: 0,90 Frt. 1 ü. sör: 10 és 16 Frt között.”
Csütörtök dél körül nem sokan voltak a Nagycsarnokban, hiába, a szorgalmas háziasszony reggel, az elfoglalt dolgozó ember munka után megy vásárolni. Bár karnyújtásnyira volt csak a húsvét, a legtöbb stand előtt alig néhányan álldogáltak. Kivéve egy zöldségest, ahol hosszú sor kanyargott, első blikkre is félórás toporgásnyi. – Az egy kínai árus, ott legalább huszonöt százalékkal olcsóbb minden – kaptam meg hamar a magyarázatot. Értettem, hogy ne értettem volna, hiszen csak az előbb hagytunk ott tízezret a másik zöldségesnél, pedig – ismerik ezt – „nem is vettünk szinte semmit”.
Mindez csak a lélegeztetőgép-effektus miatt jutott eszembe: hogy az ellenzéki mindent lefordít valami abszolút oda nem tartozó dologra. Mert hazaérve elolvastam, 720 négyzetméteres svábhegyi villát kap tőlünk a 4,4 milliós nyugdíjjal visszavonuló Áder János, és hogy az épület méltó kialakítása kedvéért még kormányrendeletet is alkottak, hadd legyen egy kicsit több a beton és kevesebb a zöld. Érthető is, hisz az elnök tíz éven át szerette önmagát a környezetvédelem elszánt apostolának láttatni. A hivatala meg elmagyarázta: Göncz Árpád is kapott egy házat, amikor nyugalomba vonult. Schmitt Pál ezúttal valamiért nem került szóba, pedig neki is jutott, ugye emlékeznek: „ami jár, az jár, ami nem jár, az nem jár”.
Aztán beírtam dédanyám háztartáskönyvébe, hogy 1 kg sertéstepertő: 4000 Frt. Azzal, hogy másfél hete megint kétharmaddal győzött a Fidesz, nem fárasztom az utókort. Látni fogják ők is.