Elérhető célokat kitűzni, és azokat esetleg túlteljesíteni sokkal értelmesebb, mint négyévente újra és újra összeomlani az elérhetetlen célok el nem érése láttán. A kétharmad megakadályozása például 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is reális cél volt. Sőt, a helyzet még rosszabb: valószínűleg 2010-ben is reális lett volna egy minimális koordinációval – ha az ellenzéki pártok nem a saját kis egyéni előnyeik maximalizálására koncentráltak volna –, és akkor most egy másik országban élnénk.
Mindegy, az a hajó már elment, tanulni viszont a kudarcból is lehet (sőt, abból lehet csak igazán). Most is vannak elérhető célok az opciós listán, talán fontosabbak is, mint bármikor korábban. Itt van rögtön a főváros: egész Magyarország jövőjére nézve meghatározó lesz, hogy sikerül-e megőrizni legalább annyira nyitott, toleráns, demokratikus és szabadelvű, a tőke, a munkaerő és a kultúra szempontjából egyaránt befogadó városnak, amilyen most; hogy sikerül-e közösséggé formálni Budapestnek a választási eredményekben is megmutatkozó politikai másságát.
Nehéz lesz, mert a kormány ellenérdekelt benne – pontosabban abban érdekelt, hogy Budapest és annak vezetése sikertelen legyen. Lesz majd minden, a pénzek kiszivattyúzásától az önkormányzati jogkörök elvételéig és a közmorált romboló kompromatokig. De tudjuk, hogy így lesz, és fel lehet készülni rá, ha van cél, és van hozzá stratégia. A feltételeket meg kell teremteni. Budapestnek ma nincs saját sajtója (ebből adódóan nincs saját közvéleménye sem); a város atomizált, a kerületek együttműködése esetleges, egyelőre nem látszik az a közös akarat, ami a nagyon egyértelmű kormányzati szándékkal szembeállítható – de meg lehet teremteni.
Ez (lenne) a minimum, de vannak még más minimumok is. Az elmúlt 32 évünk kevés egyértelmű sikere közé tartozik, hogy az ukrajnai orosz agresszió nyomán kialakuló válságot a NATO katonai és az EU gazdasági védőernyője alól figyelhetjük. Nincs hely most kifejteni, hogy mennyire nem problémamentes együttműködés sem az egyik, sem a másik, így hát amellett sem érvelünk részletesen, hogy mennyire nincs jobb sem az egyiknél, sem a másiknál, ha már tartozni kell (márpedig, mint látjuk: kell) valahová. Most azonban az odatartozás elvesztése reális lehetőséggé vált a túlhajtott hintapolitika miatt: a hinta túlságosan kilendült kelet felé, és nem biztos, hogy még mindig benne ülünk majd, amikor a fizikai törvényei szerint visszarendül.
Budapestet meg kell őrizni európai városnak, és el kell érni, hogy az EU- és a NATO-tagságunkat semmilyen kimondott vagy kimondatlan politikai részérdek ne veszélyeztethesse. Ha a 2026-os választásnak úgy megy neki az ország, hogy még belül vagyunk az integrációs védvonalakon, Budapest pedig őrzi az itt élők egyértelmű politikai akaratnyilvánításából adódó önállóságát és szabadságát, akkor az ellenzék már nem létezett hiába. Ezek reális célok, és szükségesek is: nem az ellenzéknek van rájuk szüksége, hanem az országnak. Az elérésük pedig, ha megtörténik, olyan eredmény, amin el lehet kezdeni tovább építkezni.