Évek óta hallgatjuk a szakmai és érdekvédelmi szervezetek képviselőinek figyelmeztetését: súlyos pedagógushiány közeleg, lassan nem lesz, aki tanítsa, nevelje a gyerekeket. A legtöbben legyintenek rá, miután a közoktatás csak nem akar összeomlani, hiszen reggelente még mindig van hova vinni az óvodásokat, iskolásokat, és az intézményekben vannak felnőttek is, akik foglalkoznak velük.
Kívülről, felületesen szemlélve valóban nincs gond. Már ha megelégszünk azzal, hogy az oktatási-nevelési intézményekre egyfajta gyermekmegőrzőként tekintsünk, ahol ráadásként még tanulni is lehet ezt-azt. Ebben az esetben nem probléma, ha a matekórát a rajztanár tartja, a tesitanárnak nincs pedagógiai végzettsége, de hobbiszinten tud focizni, angolul pedig az tanítja a gyerekeket, aki éppen ráér, és van legalább egy középfokú nyelvvizsgája. A legfrissebb kutatások szerint
az iskolák egyharmadában már most sincs elég szakmai tanár, de a hiányt a helyettesítések csúcsra járatásával, a pályán lévő pedagógusok túlterhelésével, izzadtságszagúan még el lehet fedni. Csak be kell fogni az orrunkat.
De attól, hogy nem veszünk erről tudomást, a helyzet csak romlik. Az elmúlt években egyre kevesebben jelentkeztek és kerültek be a pedagógusképzésbe, és még kevesebben vannak, akik a diploma megszerzése után tanárnak állnak és hosszabb távon a pályán is maradnak. Kétszer, háromszor kevesebben, mint ahány tanerő nyugdíjba vonul évente. A pályaelhagyókról nem is beszélve.
A probléma összetett - alacsony bérek, megélhetési gondok, kiüresített életpálya, ingyen követelt és sokszor felesleges pluszmunkák -, de érdemi megoldások nincsenek, és nem is várhatóak. Nem fontos a jelenlegi oktatáspolitika lényege szempontjából, amit a színfalak mögül most visszatérő Lázár János miniszterként fogalmazott meg néhány éve: “a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt és jó magyart nevelnek belőle”, ami ezen túl van, az “megkérdőjelezhető”. Vagyis ami ezen túl van, ahhoz nincs szükség képzett pedagógusokra.