Nagy kár, hogy 1848. március 15-e ünnepi ragyogása elhalványította az utókor előtt 1848 áprilisát, holott ez nem kevésbé jelentős történelmi dátum, ugyanis Batthyány Lajos vezetésével április elején kezdte meg a működését az első szabad magyar kormány. Amelynek eléggé magas lehetett az IQ-ja.
Amint azt az általános iskolában szépen megtanítják nekünk, az első szabad magyar kormányba bekerült egy Deák Ferenc (igazságügy), egy Eötvös József (vallás- és közoktatásügy), egy Klauzál Gábor (földművelés-, ipar- és kereskedelem), egy Kossuth Lajos (pénzügy), egy Széchenyi István (közmunka- és közlekedésügy), egy Szemere Bertalan (belügy). Bizonyára azért tanítják ezt nekünk az iskolában, hogy vegyünk példát róluk: az első kormányban egy-két kivételtől eltekintve kizárólag igazi államférfiak ültek.
Nem akarnék most azzal az olcsó poénnal előhozakodni, hogy az elmúlt 12 évből mondjanak akár csak egyetlen minisztert is, akiről ebben az országban tömegével fognak utcákat, tereket, iskolákat, egyetemeket elnevezni, és akiről száz év múlva is tudni fogják, hogy létezett.
Most csak azt akarom mondani, hogy ha a lehetetlen egyszer már megtörtént ebben az országban, akkor nem kizárt, hogy valaha még egyszer meg fog történni: lehetséges, hogy lesz még ennek az országnak olyan kormánya, amelynek IQ-ja vetekszik majd a Batthyány-kormányéval.
Egy új Széchenyi! Egy új Eötvös! Egy új Deák! Egy új köztársaság!
De ne álmodozzunk tovább – ezt az új magyar köztársaságot, amelynek kormányában Széchenyik, Eötvösök, Deákok ülnek, mi már aligha érjük meg.
Amit mi még megérünk, az a felséges uralkodói pár aranylagzija lesz Habsburg József főherceg egykori hatvanpusztai uradalmában, amely nemsokára visszakapja régi fényét, hogy a kövek, az építőelemek, a habarcsok és más alantas anyagi dolgok méltóvá váljanak az uralkodó kegyes pillantását elnyerni. Ah! De szép lesz a felséges uralkodói pár bevonulása a fényes hatvanpusztai portára, akarom mondani, Portára! De szép lesz, midőn nem suttyomban kell majd szegényeknek az aranytól szikrázó termekbe besurranniuk, a fal mellett osonva, irigy tekintetek elől menekülvén, hanem egy nép, akarom mondani, a Nép ovációjától övezve vonulhatnak majd nyíltan, egyenes tekintettel, bátoran! Igen, igen, ilyen az igazi magyar szellem, nyílt, egyenes tekintetű és bátor! Milyen szépeket fognak erről majd tanítani unokáink unokáinak az eljövendő korok történelemtanárai!
Legalább olyan szépeket, amilyeneket az első szabad magyar kormányról most tanítanak – igaz, abban már nem vagyok biztos, hogy a nevezett államférfiak későbbi sorsára is részletesen kitérnek-e korunk általános iskolai történelemtanárai. Nem árt, ha felidézzük: Deák Ferenc 1848-ban mély depresszióba esett és visszavonult; Széchenyi István olyan idegösszeroppanást kapott, hogy elmegyógyintézetben kötött ki; Szemere Bertalan a bukás után elszegényedett és megőrült; tán még Kossuth járt a legjobban, neki legalább nem ment el az esze – volt annyi gógyija, hogy vissza ne jöjjön ide soha.