Fekete szemű, tarka szőrű spániel toporog a berlini magyar nagykövetség előtt, tekintetét az üvegezett ajtóra függeszti. Halkan nyüszögve sír, a pórázát tartó, ötvenes éveinek elején járó férfi bocsánatkérően néz. – A lányomat várja – magyarázkodik kissé hadarva: sem embernek, sem kutyának nem szívesen okoz kellemetlenséget. Hannoverből érkezett a családjával Berlinbe, hogy szavazzon a magyar országgyűlési választásokon.
Jöttek, mert állampolgári kötelességük, bólogatnak. Jöttek, mert változást akarnak. Akkor is, ha 250 kilométert kellett megtenniük, hogy szavazhassanak; mert Németországban összesen öt városban voksolhatnak a honi lakcímmel rendelkező magyar állampolgárok: Berlinben, Düsseldorfban, Münchenben, Nürnbergben és Stuttgartban.
A legtöbben a bajor fővárosban regisztráltak, a berlini külképviselet körülbelül 2700 választót vár.
Hogy pontosan hányan utaztak haza, Magyarországra szavazni, arról nincsen adat.
A Berlinben élő Bruck József például március eleje óta a Hajdú-Bihar megyei 5-ös számú választókörzetében végez önkéntes munkát. A német közigazgatásban dolgozó data scientist egy hónapot vett ki, hogy két barátnőjével aktívan részt vegyen a magyarországi választók mozgósításában. Az utóbbi három héten a Nyomtass te is! anyagait terjesztették. Ahogyan ő fogalmaz, az elmúlt években az orbáni állam újrademokratizálódásának érdekében igyekszik tevékenykedni, február 22-én pedig elvállalta az újonnan alakult berlini Kossuth-kör alelnöki posztját. – Ez egy nagyon informális, kis aktivista kör. Úgy érzékelem, hogy a különböző országok Kossuth-köreit az Orbán-rendszer-ellenesség tartja össze, nem pedig Márki-Zay Péter személye és jövőbeli pártja – mondja. Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt felvetését, miszerint a külképviseleteken leadott szavazatok sorsa bizonytalan, ezért célravezetőbb Magyarországon szavazni, sem ő, sem „a hozzáértő” forrásai nem tartják valószínűnek.
Az Unter den Linden hársfáinak levelei még nem hajtottak ki: a hirtelen jött áprilisi hidegben fázósan ülnek rügyek a kopaszon meredő ágakon. A távolból a városi félmaraton futóit ritmusban biztató dobok dübörgése hallatszik. Négy huszonéves lány lép ki a követség ajtaján, a hangjuk harsány, a nevetésük elragadó. Mind feketét viselnek: bőrt, csipkét, pamutot. Arcukat nagy gonddal festették ki, erős vonalakkal kihúzott szemük, ívesen rúzsozott szájuk még nagyobb nyomatékot ad minden fintoruknak és mosolyuknak. Lelkesen mesélik, mi mindent rajzoltak a népszavazási kérdések lapjára. Az egyik le is fényképezte az alkotását, a többiek kajánul felröhögnek, amikor meglátják. Magyarországon laknak, csak látogatóban vannak Berlinben. Állampolgári kötelességük, bólogatnak mind a négyen, amikor arról beszélnek, miért jöttek. – És takarodjanak, mert ezt így nem lehet – indokolják a szavazási hajlandóságukat. Bizakodnak, pedig amennyire ők látják, kevesebben terveznek idén szavazni menni, mint négy éve.
– Anyámat is úgy kellett meggyőznöm. Azt mondta, úgyis mindegy – meséli az egyikük.
Nem ők az egyetlenek, aki átutazóban szavaznak. Bettina is csak egy hétre jött Berlinbe. Az épületből kilépve lefényképezteti magát a követség márványoszlopára függesztett címerrel. Sárga sapkája illik a sportcipője színéhez. Már annak is örülne, ha nem jönne össze a kétharmad, és az ellenzéknek lenne ereje a parlamentben. – Volt, hogy a Fideszre szavaztam, amikor őket láttam az egyetlen vállalható alternatívának – tűnődik. – Sajnálom, hogy nem tartották magukat az akkori ígéreteikhez.
– Nyugalmat – foglalja össze László, hogy mit vár az április 3-ai választástól.
Az arca kerek, ősz borostája rendezett. Szürke, kötött cipzáras pulóver melegíti. Keresi a szavakat: miként is mondja, úgy, hogy ne hangozzék túl fideszesnek. Felesége hallgatagon áll mellette: vastag szálú haja sárgás-szőke, nagy, fényes szeme kék. Huszonöt évig dolgozott a budapesti Szent László kórházban, most Schleswig-Holstein tartományban szövettani asszisztens. 2010-ben jöttek ki Németországba. Időnként honvágya van. Hiányoznak a barátai.
– Én konzervatív, jobboldali ember vagyok – találja meg a szavait László – de ezt az őrültek házát most már abba kell hagyni.
A kultúrát is kisajátítják. Pedig ők előbb-utóbb el fognak tűnni a színről. Talán nem most, de egyszer majd igen. És biztosak lehetnek: amikor őket elsöpri a nép-öröm, én akkor is vígan fogom főzni a sokác babot a köcsögömben – jósolja vidoran.
István a járda szélén állva várja a barátját, ő már végzett. A feje kopasz, szeme körül élénken rezdülnek a ráncok, miközben beszél. Kárpátaljáról érkezett januárban. Dolgozni jött: építeni. Nem tervezett sokáig maradni, de a háború miatt nem tud hazamenni. Ha minden jól alakul, húsvétkor találkozhat a családjával Magyarországon. – Az egység a legfontosabb – vallja. – A szüleim, a nagyszüleim és a dédszüleim is magyarok voltak, magyar vagyok én is. Egységben kell maradnunk, különben minden elveszik – véli. Attól fél, ha az ellenzék nyer, a határontúli magyarságra rossz idők járnak majd. – Gyurcsány mozgatja az egészet, és ő már akkor is ellenünk volt – emlékszik a 2004-es népszavazásra. A magyar kormány orosz-politikájáról nem tud mit mondani. – Kis ember vagyok, én ezekbe nem látok bele – feleli.
Ferber Katalin gazdaságtörténész 1993-ban emigrált Magyarországról Japánba. – Onnantól fogva nem szavaztam, hiszen nem adóztam Magyarországon, és nem voltam elég tájékozott az otthoni ügyekben, hogy hitelesen véleményt formáljak. 2018-ban választottam újra, mert annyira kétségbeejtőnek láttam a helyzetet – mondja. Egy évtizede költözött Berlinbe, évek óta napi szinten követi a magyarországi híreket. – Mostanában kérdezte tőlem valaki, hogy miért nem engedem el ezt az egészet: miért írok továbbra is magyarul – meséli.
– Hiszen az anyanyelvem én vagyok, az anyanyelvem az én autonómiám. Az én sírásom, az én nevetésem, az én haragom. Az emigráció egy amputáció.
Hiába tudsz még oly jól egy nyelvet: az anyanyelv egy teljesen másik dimenziója az életünknek – véli. A kultúrájának alapjait, személyiségének legfontosabb vonásait a magyar nyelven keresztül tudta megtartani. – Ha otthagyom az utcasarkon, mint egy ottfelejtett bőröndöt, akkor magamat veszítem el – mondja.
Nem teheti meg, hogy nem szavaz, mert ez a végső megoldás egyetlen lehetősége. – Attól tartok, hogy ha minden úgy marad, mint eddig, akkor senki és semmi nem menti meg ezt az országot.
