“Csodagyerek”, “rosszfiú”, “klasszikus zenei szexszimbólum” olvasható Jean Rondeau francia csembalistáról szóló írásokban. Amikor a koncertje utáni pódiumbeszélgetésen a moderátor szembesítette ezekkel a kifejezésekkel, röviden csak annyit válaszolt, egy részük vicces, más részük hülyeség. Tagadhatatlan azonban, valahol rá is játszik arra Rondeau, hogy ilyenek jussanak eszébe róla méltatóinak vagy éppen kritizálóinak, hiszen igyekszik úgy kinézni - leginkább frizurája révén - mint egy romkocsmából szabadult egyetemista. Mindazonáltal három hét múlva 31 éves lesz, és 2014-ben nevezte valaki csodagyereknek, amivel - azért valljuk be - már kissé elkésett. Az, hogy klasszikus zenei előadóművészek, leginkább zongoristák - akik körében a legnagyobb a verseny - igyekeznek akár külsőleg, akár játékukban is többé-kevésbé eltérni a hagyományostól - megszokott, elfogadjuk, különösen, ha azt is tudjuk: a menedzserirodáiknak is hasznos az efféle hírverés. A baj akkor van, ha a művész tudománya megáll a külsőnél, vagy egy-két zenei poén elsütésénél, miközben az egészről nem sok mondanivalója van.
A fiatalos image sugallása ellenére Rondeau valójában érett művész: a brugge-i versenyt - amely a legnagyobb presztízsű ezen a téren - 21 éves korában nyerte meg, és ha a Youtube kompetensnek tartható ebben a tekintetben, a nemzetközi köztudatba 2016-ban tört be igazából Vertigo című lemezével, amelyen a XVIII. század első feléből francia barokk zeneszerzők, Rameau és Royer műveit játssza. Ő már a régizenészek azon nemzedékéhez tartozik, aki, amikor öt-hat éves korában csembalót halott a rádióban és azt mondta, hogy ezt a hangszert akarja tanulni, szülei egyszerűen beírathatatták a megfelelő tanárhoz, tehát nem a zongoráról nyergelt át. Érdekes viszont, hogy a beszélgetésen azt is elmondta, életében nem hallott még sem felvételről, sem hangversenyen más művésztől semmilyen Goldberg-variációk-előadást, amit nyilván el kell hinnünk, mindenesetre furcsa, miközben tanulmányai teljesen a megfelelő mederben folytak. Egy interjúban Rondeau maga nevezte a művet ódának a csendhez, és a Zeneakadémián azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a billentyűs zeneirodalom egyik leghatalmasabb művéről van szó, aminek koncerten való előadása hosszú és feszült koncentrációt kíván. Kis preludiumot is játszott elé, így egy szünetecskével a 30 variáció felénél, közel egy óra negyven percig tartott produkciója. Láthatólag azt is tudja, ez nem csak neki, hanem a hallgatóság számára is komoly odafigyelést igényel, feltehetőleg nem csak udvariasságból dicsérte meg többször is a Solti terem közönségét, amely tényleg fegyelmezetten hallgatta végig a hangversenyt.
A zeneirodalom egyik legismertebb anekdotája, hogy a művet a drezdai orosz követ, Keyserlingk gróf, drezdai orosz követ rendelte Bachtól, aki Goldberg nevű csembalistáját nála taníttatta. A mű azt a célt kellett szolgálja, hogy a grófot álmatlan éjszakáin szórakoztassa: a jutalom állítólag egy aranyserlegben 100 Lajos-arany volt.
Hájpolás ide, hájpolás oda, Rondeau elmélyülten játszott, látszott alaposan foglalkozott az elmúlt években a művel. Méltóságteljes lassúsággal, szépen formáltan, játszotta a témát. Itt és később is sokszor alkalmazott egyéni díszítéseket. Az egyes, egymástól nagyon is különböző variációk megoldása során nem tűnt úgy, hogy előadásmódjukat illetően nagyon más következtetésre jutott volna, mint azok, akik a hagyományt - egymás előadásait is ismerve - alakítják ki álláspontjukat. Ha kellett, lehengerlően virtuóz volt, és ha voltak is az átlagosnál egyénibb megoldásai, azok sohasem voltak alapvetően idegenek a műtől, sokkal inkább szolgáltak egy értőbb, kifejezőbb megformálást. Ha tényleg megterhelőbb is volt az átlagosnál a száz perc vele, minden pillanata megérte.
Infó:
Bach: Goldberg-variációk
Jean Rondeau csembaló
Zeneakadémia, Solti terem, 2022. április 2.
