Nem nyomasztotta a Puskás név?
Egyáltalán nem. Nyilván azért sem, mert egészen fiatalon a közvetlen élvonalba kerültem. Tizenhat éves voltam, amikor Teleki Gyula, a DVSC edzője betett az első csapatba, és második NB I-es meccsemen 4:3-ra nyertünk Kispesten úgy, hogy a második félidőben mesterhármast értem el a Bozsikkal, Kotásszal, Tichyvel felálló Honvéd ellen. Majd tizenkilenc esztendős koromban leigazolt a Vasas, és első rangadómon negyedóra alatt kettőt rúgtam a Fradinak, azzal a duplával győztünk 2:1-re. Szóló meccs volt, így csak hatvanezren látták a Népstadionban.
A társai mit szóltak?
Semmit. Abban a klasszisokban dúsgazdag futballközegben az ilyesmit úgy értékelték, hogy ezért vagy itt. Lehettem volna másutt is a fővárosban, mert hívott a Honvéd és az MTK is. Anyukám javasolta, hogy a Vasast válasszam; ha odamész, apádat nem érheti baj – mondta. Ezzel arra utalt, hogy apukámat, aki pap volt szülőfalumban, Tetétlenben, az ötvenhatos forradalom után másfél évre elvitték előbb a kistarcsai, majd a tököli internáló táborba. Amikor leszerződtem Angyalföldre, a papám azzal viccelt odahaza: „A klerikális reakció bevonult a vörös zászló alá.” Kétségtelen, Illovszky Rudi bácsi nagyot nézett, amikor először elkéredzkedtem tőle: szeretnék templomba menni. Az igazság kedvéért azt is meg kell említenem, Gáspár Sándor intézte el, hogy szüleimnek – életükben először – fürdőszobás házuk legyen, és egyébként is: minden tekintetben messzemenő támogatást kaptam.
A szülei büszkék voltak befutott fiukra?
Nem különösebben. Nemhogy nem jöttek fel például Kispestre, de még a kollégiumba sem néztek be, hogy gratuláljanak a triplához. Anyukám azt emlegette, amikor gimnazista voltam: „Ha kitűnő leszel, maradsz a kollégiumban; ha nem, jössz vissza traktorosnak!” Szeretném, ha megírná: abban, hogy nem hasítottam a munkagépen, nagy része volt Polgár Sándornak, a Tóth Árpád Gimnázium számomra felejthetetlen direktorának.
Hatvannégyben válogatott, hatvanötben bajnok, hatvanhatban veretlen bajnok lett. Akár a mesében...
Nem volt időm ünnepelni magam. Hatvanötben megházasodtam, azóta is együtt vagyok a feleségemmel, aztán a Vasastól kaptam egy garzont a Kacsóh Pongrác úti lakótelepen, és a beköltözés mellett tanulnom kellett. Már azon kívül, hogy edzettem, játszottam az ország legjobb csapatában, amely vitán felül megütötte a világszínvonalat. Hatvanhatban a BEK-ben 5:0-ra és 2:0-ra vertük a lisszaboni Sportingot, és kiejthettük volna a milánói Intert is. A San Siróban 1:1-re álltunk, és éreztük, jobbak vagyunk. Mathesz Imre kiszólt Csordás Lajos edzőnek: rájuk mehetünk? Mire szegény Csori, aki hatvannyolcban egészen fiatalon meghalt, azt kérte, maradjunk csak hátul. Majd az utolsó percben Corso bevágta a szabadrúgást, nyert az Inter 2:1-re. Itthon két kontrából kikaptunk 2:0-ra, de egészen más lett volna a visszavágó, ha Milánóban mi győzünk.
Van még, amit sajnál?
Nem sok. De Marseille miatt máig dühös vagyok. Csanádi Árpi és az MLSZ vezetése elintézte a válogatottat azzal, hogy kifúrta Illovszky kapitányt, majd Sós Károlyt tette meg szakvezetőnek.
Már a második világbajnokságáról maradt le!
Az elsőt nem bántam, még akkor sem, ha benevezett kerettagként el sem vittek Angliába. Azért nem ért csalódás, mert Göröcs is itthon maradt, Varga Zoltán és Tichy pedig kinn volt, de egyetlen percet sem játszott. Három extraklasszis szóhoz sem jutott a még a brazilok ellen is parádézó Bene, Albert, Farkas trió mellett. Marseille-ben viszont játszhattam volna, mert 1969-ben huszonöt gólt szereztem az NB I-ben, és 6,90-es átlagosztályzat virított a nevem mellett a Népsportban. De úgy is csak az utolsó percekre cseréltek be Kocsis Lajossal együtt, hogy Albert és Dunai Anti sérült volt.
Az itthoni rangadókon egy góllal többet szerzett, mint Farkas János (34-33). Melyik volt a legemlékezetesebb?
Na hát, nem is hittem volna... Örömömben mindjárt kettőt mondok. Hatvanhétben rászóltam Szűcs Lajosra: lökd ide! Mire hozzám passzolta a labdát, aztán kicseleztem Géczi Pistát, és zrikáltam őket: rendesek vagytok! Aztán 1972-ben szabadrúgást lőttem balról, az oldalvonal és a tizenhatos közti területről. Géczi mondta Páncsicséknak: nem kell sorfal! Bevarrtam a bal felsőbe, és szóltam Pistának: kellett volna... Azon a meccsen újból mesterhármast jegyeztem, 2-2-es félidő után azzal győztük le a Fradit. Ja, és hadd meséljek még egyet! Hetvenben KK-döntőt játszottunk a pozsonyi Interrel. Aznap kaptam meg Szegeden a jogi diplomámat, mivel a rektor nem járult hozzá, hogy külön vehessem át. A Vasas adott egy Mercedest sofőrrel, azzal utaztunk a szüleimmel a Tisza-partra, és vissza. Mondhatom, jókor érkeztem, mert 0:1-nél én egyenlítettem, majd 4:1-re győztünk, elnyertük a kupát. Azóta már három diplomám van.
Már megint egy mesterhármas...
Azért tudom hova helyezni magam. Csak szerettem volna például Albert, Göröcs, Machos, Mészöly lenni.
Puskásnak sikerült lennie!
Ezzel, ha akarnék, sem tudnék vitatkozni.
