(Ez a cikk a nyugállományú vezérezredes, a Magyar Honvédség volt vezérkari főnökének az Andrássy Kör március 18-i konferenciáján elhangzott előadásának szerkesztett – március 30-án aktualizált – szövege.)
Öt hete folyik Oroszország háborúja Ukrajnában. Olyan rendkívüli változások zajlanak Európában és az egész világban, hogy egy nap alatt több történik, mint máskor egy évtizedben. Tabuk semmisülnek meg, így amit ma az ember kimond, az lehet, hogy holnap már nem igaz.
Ukrajnában nemcsak hagyományos katonai hadviselés folyik, hanem egy nagy hibrid háborúnak vagyunk tanúi, amely igazából egy nagy Kelet-Nyugat összecsapás is. Ezért a hatások sokkal messzebbre hatóak, mint ahogy ezt ma gondolnánk. A háború mindenkit sokkolt, beleértve az olyan örök optimistákat, mint amilyen én is vagyok. Azt tudni kell, hogy a XXI. században állam és állam közötti háború alig van – gyakorlatilag nincs –, ezért nem hittünk benne, hogy ez lehetséges. Számoltunk állami és nem állami szereplők közötti aszimmetrikus hadviseléssel, belső polgárháborús összecsapásokkal vagy etnikai harcokkal, de nem két szuverén állam háborújával. A döbbenet annál nagyobb, hogy ráadásul Európában tört ki állam és állam közötti háború, azon a kontinensen, amely gyakorlatilag békés életet élt a második világháború óta. A mai orosz-ukrán háború látszólag egy régi felfogású, állam és állam közötti háború, de valójában egy összetett, nagy hibrid háború, amely nemcsak Oroszország és Ukrajna között, hanem Oroszország és az egyesült Nyugat között folyik: katonai, információs, diplomáciai, kiber- és gazdasági téren.
Nehéz a háború eseményein eligazodni, minden hírt mértékkel kell fogadni és többszörösen ellenőrizni, mert információs háború is zajlik. Sok mindent tudunk, de mégsem tudunk semmit. Így például, amíg az orosz fegyveres erőkről vannak adataink, az ukrán hadseregről szinte nincs semmilyen információ. Az információs háború egyik klasszikus példájának számít a Kígyó-szigeti történet, amikor az orosz hadihajó megadásra szólította fel az ott szolgáló tizenhárom tengerészt, akik ellenálltak, elküldték az oroszokat melegebb éghajlatra, és hősi halált haltak. Zelenszkij ukrán elnök azonnal a hősies ellenállás példaképeivé tette őket, és megkapták az Ukrajna hőse címet. A honvédelmi háborúhoz hősökre van szükség. Elsiratták őket, majd két nap múlva az oroszok bejelentették, hogy nem is haltak meg, hanem hadifoglyok, s ott vannak a Krím félszigeten. Nagyon óvatosan kell bánni a hírekkel, információkkal, inkább a tendenciákra kell figyelni.
Ez egy kiberháború is. Szakértők szerint 150-200 ezer hacker foglalkozik a háborúval, szerencsére nincs semmiféle hálózatba tömörülés, központi szerveződés, hanem kisebb-nagyobb csoportok összeállnak és támadják az egyik vagy másik oldal információs rendszereit. Az Anonymus-csoport Ukrajna mellett lépett „harcba”, 12 területen támadja az orosz rendszereket. Az oroszoknál is vannak tömegével hackerek. Így például a 2007-ben Észtországot megbénító hazafias hacker szövetség, vagy a zsarolóprogramjairól elhíresült CONTI-csoport ukrán és nyugati célpontokat támad. Az informatikai térben gyakorlatilag világháború zajlik, ahol az ukránok egyenrangú felek. Folyik a gazdasági háború is, az Európai Unió és a nyugati nagyhatalmak egyre erősebb szankciócsomagokat állítanak össze, amelyek alkalmazása azonban nemcsak az oroszoknak, hanem mindenkinek fáj. Bár a cikk a hagyományos háborúról szól, katonai erővel a konfliktus nem oldható meg: a megoldást diplomáciai úton lehet és kell elérni.
A háború előzményei
A mai háború előtörténete visszanyúlik 2014-ig, amikor az „Euromajdan” forradalom következtében februárban megbukott az oroszbarát ukrán elnök, Viktor Janukovics, majd az oroszok márciusban trükkösen elvették a Krím-félszigetet, májustól pedig elkezdték támogatni a kelet-ukrajnai szakadárokat, akik a kijevi kormány ellen küzdöttek. Ekkor hozták létre a ma már Oroszország által hivatalosan elismert két népköztársaságot Donyeckben és Luhanszkban. Akkor nem nagyon értette a világ, főként a Nyugat, hogy mi is történik valójában, de abban egyetértés volt, hogy a geopolitika visszalépett a térképre. A globalizmus, a „global village” korában, a „minden mindennel összefügg” világában a nagyhatalmi térnyerés, a befolyási övezetekre való felosztás nem volt téma, az együttműködés politikája volt az elfogadott gyakorlat. Akkor elindultak az elemzések arról, hogy ez egy új hidegháború lesz, és hogy Putyin meg akarja-e változtatni a status quo-t. Oroszország külpolitikájában a közel-külföld, ami alatt a volt Szovjetunió területét értették és értik, biztonsági szempontból mindig fontos volt, ezt akkor erővel lepecsételték. A Nyugat, a NATO és az Európai Unió bizonytalankodott ugyan az események és Putyin megítélésében, de Oroszországot elkezdte ellenfélként kezelni. A 2016. évi varsói NATO-csúcstalálkozó jegyzőkönyvében, amikor döntöttek a Baltikum és Lengyelország katonai megerősítéséről, 21-szer szerepelt valamilyen módon, hogy Oroszország ellenfél lett. 2014 után Oroszországgal teljesen megváltozott a viszony, de a bevezetett gazdasági szankciók és egyéb korlátozások nem voltak elegendőek ahhoz, hogy eltántorítsák Oroszországot a mai háborútól.
A NATO Oroszország politikája azóta az elrettentésen és védelmen, valamint a politikai dialógus fenntartásán nyugodott. Az elrettentés a fenyegetésen alapul, amely az amerikai Stephen Walt általánosan elfogadott definíciója szerint aggregált hatalomból, földrajzi közelségből, offenzív képességekből és agresszív szándékból tevődik össze. A 2008-as ötnapos grúz háború óta világossá vált, hogy Oroszország mindezen jellemzőkkel rendelkezik. A világ legnagyobb országa, nukleáris nagyhatalom ENSZ BT tagsággal, gazdag energiahordozókban és nyersanyagokban, s kínosan ügyelt a FÁK-országok konfliktusainak orosz-barát megoldásaira, és ha kellett, nem habozott használni a katonai erőt. Tehát nemcsak kemény erővel rendelkezik, hanem van akarat és szándék a fegyveres erő alkalmazására is. 2014 óta a hadsereg alkalmazása az oroszoknál (gondoljunk csak a szíriai háborúba történő belépésre 2015-ben) benne volt a levegőben, de váratlan volt a primer eszközként való használata. A mai háború tükrében a Geraszimov-féle hibridháború-koncepciót csak megtévesztésként értékelhetjük, amely a hadsereg alkalmazását csak a végső fázisokban tervezte, és akkor is kisebb feladatokat szánt neki. Sikerült elhitetni a Nyugattal, hogy a válságok megoldása mindig háborús küszöb alatt tartható.
Pedig 2014 óta (a minszki megállapodások ellenére) gyakorlatilag háború zajlott Ukrajnában, egy alacsony intenzitású katonai konfliktus, a háború minden szörnyű jellemzőjével. Az EBESZ megfigyelő missziója minden évben 3-4 ezer tűzszünetsértést regisztrált, a veszteségek is nagyon komolyak voltak: 14 ezer ember halt meg, köztük közel 4 ezer civil lakos. Az anyagi kár tetemes, több mint 3 millió lakos menekült el az országból, Ukrajnában 1,3 millió belső menekült élt. Tehát háború volt 2022. február 24. előtt is, csak nem érte el a nemzetközi ingerküszöböt. Viszont az elmúlt 8 évben – nyugati segítséggel és sok-sok saját erőforrással – újjáépítették az ukrán hadsereget, amelynek létszáma a háború idejére már elérte a 200 ezer főt, amihez még további 102 ezer főt számláló területvédelmi, nemzeti gárdaegységek és félkatonai szervezetek társultak. Az ukrán hadsereg a Donyec-medencében folyó küzdelmekben komoly harci tapasztalatokra tett szert, és egyre kisebb arányban alkalmazott sorkatonákat.
Másik fontos tapasztalat volt a háború előtt a változó orosz nemzetközi kommunikáció, amely a félrevezetés, tagadás, változó állítások jegyeit viselte magán. 2015-ben, egy évvel a Krím elcsatolását követően, Putyin nyilvánosan beismerte, hogy 2014. február 23-án éjjel döntött a félsziget annexiójáról. Ki is mondta, hogy ennek két oka volt: egyrészt nem bízott az ukrán kormányban, orosz kézben akarta tartani a szevasztopoli haditengerészeti támaszpontot, másrészt meg akarta menteni az ukrán elnököt. Elismerte, amit korábban tagadott, hogy orosz deszantosok és különleges műveleti katonák voltak a jelzés nélküli – a nemzetközi médiában elhíresült - „kis zöld emberkék”. Jellemző, hogy még a NATO-ban is hittek tagországok az orosz diplomáciai kommunikációnak. Putyin 2015-ben azt is mondta, hogy sohasem lesz háború Ukrajna és Oroszország között. Aztán 2021 március-áprilisában már egy háborús főpróbát csinált: 60-70 ezer fős csapat-összpontosítást hajtott végre a keleti és déli határon. Akkor az ukránok már végigjárták ugyanazt a kálváriát a NATO felé, mint most, védelmet és NATO- beavatkozást kértek, amire a szövetség nem volt hajlandó. Már akkor is megmondták Zelenszkijnek, hogy Ukrajna egyelőre nem lehet NATO-tag. Szeptemberben aztán Angela Merkel német kancellár meggyőzte Putyint, hogy csökkentse a két ország között kialakult feszültséget, s akkor az erők nagy részét visszavitték.
2021. március 5-én Putyin azzal fenyegetőzött, hogy egy nagy kiterjedésű háború lesz a vége, ha nem hagynak fel Ukrajna NATO-ba történő bevonásának kísérletével, s ha továbbra is nyugati fegyvereket telepítenek a szomszédos ország területére. Akkor azzal vádolták Kijevet, hogy vissza akarja foglalni a két szakadár területet. Egyébként a Minszk II. megállapodás tartalmazza az ukrán határellenőrzés visszaállításának követelményét, viszont másik oldalról autonómiát kellett volna kapnia ennek a két népköztársaságnak. Lássuk be, hogy nemcsak az oroszok, de az ukránok se teljesítették a Minszk II. megállapodást.
2021. december 7-től az amerikaiak folyamatosan használták a „megafon diplomáciát”, azzal gyanúsították Putyin elnököt, hogy háborút indít. A legutolsó CIA jóslat a háború kezdetére február 16. volt. A háború kitörése után felgyorsult a NATO, ilyen pörgést még sosem lehetett látni, sorban dőlnek le a döntéshozatal lassúságával kapcsolatos korábbi tabuk, egyre egységesebbé vált az észak-atlanti szövetség. Azóta már két rendkívüli csúcstalálkozót (február 24., március 25.) tartott a szövetség, ahol fontos döntések születtek, többek között új zászlóaljharccsoportokat telepítenek a keleti tagországokba, így hazánkba is. Egyfajta hidegháborús visszarendeződés lesz a NATO-Oroszország kapcsolatrendszerben, amelyet majd az új NATO stratégiai koncepció fog szentesíteni a júniusra tervezett madridi csúcstalálkozón.
A diplomáciának erőteljesebb szerepet kell vállalnia a háború befejezésében. Január második hetén volt egy diplomáciai nagyhét, amikor amerikai-orosz, NATO-orosz, NATO-ukrán, EBESZ-orosz tárgyalások zajlottak a moszkvai biztonságpolitikai javaslatokról. Az oroszok azt mondták, hogy ha Nyugat nem teljesíti ezeket a követeléseket (Ukrajna nem lehet NATO-tag, vissza kell térni az 1997-es tagsági helyzethez, nem lehet csapásmérő eszközöket telepíteni Európába, stb.), akkor katonai-technikai ellenlépéseket tesznek, ami alatt – ma már tudjuk – háborút értettek. A követelések nagy részét azonban nem lehetett elfogadni, hiszen akkor például hazánknak is ki kellene lépni a NATO-ból. Bár a háború kitörése után szinte azonnal elindultak a béketárgyalások, elkészült egy béketerv is, amelynek részleteiről most folyik a vita Isztambulban, a nyugati közösségnek mindkét felet meg kell győzni a háború tárgyalásos úton történő befejezéséről.
A mesterterv csődje és az állóháború
Melyek a háború valódi céljai? Bár az oroszok szerint ez nem háború, hanem különleges katonai művelet, a putyini célok látszólag egyértelműek: semleges, demilitarizált, "nácitlanított" Ukrajnát akarnak, szeretnék a Krím-félszigetet és a két tagköztársaságot elismertetni Oroszország részeként. Persze vannak/lehetnek nagyobb ambíciók is. A háború 2. napján jelent meg a RIA Novosztyiban egy idő előtti győzelemről közölt cikk, amely az Oroszország fellépése és az új világ címet viselte. Az írás szerint Oroszországnak vissza kell hódítani az új világban a Szovjetunió korábban birtokolt szerepét, amelyben önálló Ukrajnának nincsen helye. „Helyre kell állítani a történelmet azáltal, hogy Oroszország újra összegyűjti az orosz világot, az orosz népet – a nagyoroszokat, fehéroroszokat és kisoroszokat – a maga teljes egészében. Ha ez nem történik meg, nemcsak őseink emlékét áruljuk el, hanem a leszármazottaink is megátkoznak minket, amiért megengedtük az orosz föld szétesését.” Bár ezt a cikket, miután Zelenszkijt nem tudták elmozdítani, gyorsan levették az állami hírportálról, de az írás jól mutatja, hogy a putyinistáknak nagyobb politikai céljai vannak annál, mint amit most Ukrajnával kapcsolatban kommunikálnak. Ahogyan a cikket jegyző orosz újságíró, Pjotr Akopov írta, „Oroszországnak nemcsak szembe kell szállni a Nyugattal, de azt is meg kell mutatni, hogy a nyugati globális uralomnak egyszer és mindenkorra vége”. A világmegváltó politikai célokhoz pedig katonai erőre van szükség.
A háború kezdete azt mutatja, hogy volt egy villámháborús „mesterterv”, ami aztán kudarcba fulladt. A támadás első két napján az oroszok szerették volna a háború sorsát eldönteni egy politikai rezsimváltással. Ez az átgondolt mesterterv tisztességesen ki volt dolgozva. Február 24-ikén hajnali 4 órakor indult az invázió négy hadműveleti irányból: északról, Belorusz felől Kijev felé; északkeletről, orosz területről, Harkov irányába; keletről, Donyeck és Luhanszk felől a korábbi frontvonalon át; és végül délről Herszon és Mariupol felé. Teljesen meglepő volt, hogy az első nap gyakorlatilag semmiféle ukrán katonai ellenállás nem volt. Az orosz erők ballisztikus hadműveleti és harcászati rakétákkal, valamint légicsapásokkal célzottan pusztították a teljes katonai infrastruktúrát: szétlőtték a légvédelmi rendszert, a radarállomásokat, pusztították a katonai repülőtereket, logisztikai célpontokat, dezorganizálták a vezetést. A légideszanterők már 9:30-kor leszálltak a Kijev környéki repterekre (Hostomel, Borispil), Csernobilt már fél 8-kor elfoglalták, 14 órára kijutottak Harkov elővárosaihoz. Keleten 7 órakor áttörték a Donyec-medencében húzódó demarkációs vonalat, 16 órára megközelítették Herszon városát, és megkezdték az előrenyomulást Mariopul irányába. Azt lehet mondani, hogy a háború nagyon jól indult orosz szempontból.
Csakhogy nem sikerült a teljes lefegyverző csapás: a háború politikai céljának elérése. A második napon nem sikerült Zelenszkij elnököt kikapcsolni. Megtervezték – erre a célra korábban beküldtek kémeket, voltak informátoraik –, hogy a második napon egy különleges alakulatot (szpecnaz) és egy csecsen zászlóaljat küldenek be a kijevi kormányzati negyedbe, azzal a feladattal, hogy az elnököt fogják el vagy likvidálják. Ezt követően pedig felállítottak volna egy bábkormányt az oroszbarát politikai erőkből, és ezzel vége lett volna a különleges katonai műveletnek. Ez azért nem sikerült, mert az ukránok és az oroszok között folyamatos és kölcsönös az információszivárgás, így az ukránok tudomást szereztek a titkos tervről, időben ki tudták menekíteni Zelenszkijt védett helyre. Ezzel a mesterterv teljes kudarcot szenvedett.
És ekkor következett az igazi fordulat, ami egyértelműen Zelenszkij elnök személyéhez köthető. Megmenekülésekor, a második naptól eldöntötte, hogy ő vezeti az ellenállást. Egy színészről van szó, aki azonosul a szerepével, hősszerepet játszik, aki valóban hőssé vált. Nélküle nem lett volna ukrán honvédelmi háború. Ha elmenekül, amit felajánlottak neki, hogy Varsóban vagy Londonban hozzon létre emigráns kormányt, akkor igazából nem lenne ellenállás. A hajóskapitány nem hagyja el a hajóját, amikor az veszélybe kerül. Döntő szerepet tulajdonítok emiatt a sikeres ukrán ellenállásban az elnöknek, aki élére állt honvédelmi harcnak, hősöket teremtett, példát mutat, folyamatosan és jól kommunikál befelé és kifelé, „űzi-hajtja” előre a Nyugatot. Olyan követeléseket fogalmaz meg, amelyek először lehetetlennek látszanak, aztán egyszerre csak megvalósulnak, vagy visszatérően a nemzetközi tárgyalások állandó témái lesznek.
Az oroszok biztosak voltak a gyors villámháborús tervben, amit az is bizonyít, hogy a háborút 1:1-es erőviszonnyal kezdték. Ez stratégiai hibának bizonyult, mert amikor ez az elgondolás nem sikerült, nem tudtak azonnal reagálni, nem volt B-tervük. Ezért az első két nap után, szombaton és vasárnap, hadműveleti szünetet tartottak, hogy behozzák a frontokra a nehézgépesített erőket. Ez az idő éppen elegendő volt arra, hogy a nemzetközi média a szívfacsaró emberi történetekkel megnyerje a nemzetközi közvélemény szívét és lelkét; a kommunikációs „hadműveletben” az Al Jazeera-tól a CNN-en át, a BBC-től az ukrán tévéig valamennyi nemzetközi médium részt vett. Zelenszkijnek kulcsszerepe volt ebben, mert ráérzett és megértette a háború lélektanát. Az oroszok nem tudták kihasználni a hadászati meglepést, amivel a villámháború sorsa katonai értelemben gyakorlatilag eldőlt. Nem tudtak politikai rezsimváltást előidézni, a gyors előrenyomulás során nem sikerült a nagyvárosokat „menetből” bevenni, olyan hosszan tartó és véres „anyagháborúba” bonyolódtak, amelyeket nehéz lesz megnyerni. Új erőkre van szükségük ahhoz, hogy a már ostrom alatt álló nagyvárosokat bevegyék. Arra pedig végképp nem marad erejük, hogy egész Ukrajnát katonailag megszállják. A háború első szakasza végül nem lett sétagalopp azért sem, mert még az orosz nyelvű Kelet-Ukrajnában sem fogadták szívesen az orosz megszállókat. Nem volt só és kenyér, tűzijáték, mint a szakadár népköztársaságokban az elismerés kikiáltásakor, de virágeső sem fogadta a benyomuló orosz erőket. Ellenkezőleg: ellenszenv, ellenállás, tiltakozás fogadta az orosz katonákat, és oroszul skandálták a békés tüntetők, hogy „megszállók, megszállók, menjetek haza.” Az orosz nyelvű lakossági fogadtatás rossz megítélése is stratégiai hibának bizonyult.
Putyin harmadik nagy stratégiai tévedése az volt, hogy nem számolt a Nyugat váratlan egységével, folyamatosan erősödő jellegével, és már február 25-én olyan szankciókat (pl. SWIFT pénzügyi rendszer részleges tiltása) fogadtak el, amelyek korábban elképzelhetetlennek számítottak. A nemzetközi és nemzetállami „kötelező” szankciókon túl cégek, intézmények, a sport és kultúra szereplői is megszorító intézkedéseket hoztak, amelyek azonnal érezhetővé tették a gazdasági szankciókat. Sőt, a szankciókon túl, mintegy 150 nagy cég vonult ki Oroszországból. Az orosz gazdasági helyzet egyre rosszabb, és az EU már az ötödik szankciócsomagot tárgyalja. Bármennyire is hatásosak ezek az intézkedések, nem szabad azt várni, hogy ettől a háborút Moszkva nem tudja tovább folytatni.
Városharc
A háború első hónapjának végére lelassult az orosz előrenyomulás, a támadásokban már nincs akkora lendület, Kijev még nincs bekerítve, Harkov és Mariupol elfoglalása még nem fejeződött be. Odessza ostroma el sem kezdődött, pedig a haditengerészet már felkészült rá, de a támadás megkezdéséhez szárazföldi támogatásra vár. A tengerparton folyik az előrenyomulás, de lassú a támadási ütem. Új orosz erőkre van szükség. Az orosz katonai vezetés nyilvánvalóan arra törekszik, hogy előbb teljesen bevegye Harkovot és Mariopult, mielőtt tovább vonul az ukrán főváros felé. Mariupol ma már gyakorlatilag elesett, de még folynak az utóvédharcok. A város 80 százaléka megsemmisült, úgy néz ki, mint Groznij a csecsen háborúk időszakában. Harkovban is súlyos harcok zajlanak. Mit lehet erre csinálni? Az orosz erők addig lőnek, amíg ellenállás van. Sajnos egyre több civil célpont szenved csapást, a veszteségek exponenciálisan nőnek, a humanitárius helyzet egyre rosszabb.
A fő kérdés Kijev ostroma és bevétele. Kijev a Nagy Honvédő Háború szimbóluma, hős város, minden orosz városok anyja. Ha az oroszok Kijevet be akarják venni, akkor szembe kell nézniük ezzel a hagyománnyal és egy szörnyű nagyvárosi ostrommal. A városharc a legnehezebb harctevékenységi forma, ami hatalmas áldozatokkal járhat. Kijevet a második világháborúban egy hónap alatt tudta bevenni a túlerőben lévő német erő. Budapest visszafoglalása a majdnem háromszoros fölényben lévő szovjet (ukrán) frontoknak két hónapig tartott. Szarajevó bevétele az 1990-es évek elején majdnem négy évbe telt. Szíriában is a nagyobb városok hosszú hónapokig ellenálltak. Kijev egy hárommilliós város, igaz nagyon sokan elmenekültek, de akik maradtak, azok közül sokan jelentkeztek területvédelmi katonának. Nem tudjuk, hogy mekkora ukrán reguláris erők védik a fővárost. A fegyver (különösen a kézifegyverek, páncéltörő eszközök, lőszer és más katonai felszerelés) pedig ömlik a városba. Bár Lviv mellett a nagy elosztóbázist az oroszok megsemmisítették, de a fegyver mindig megtalálja a maga útját. De Kijev bevételéhez további nagy orosz erőkre lenne szükség, hogy teljesen bekerítsék, majd elfoglalják a cityt. A stratégiai célt nem lehet harcászati megoldásokkal elérni. E hét fejleményei alapján úgy tűnik, hogy le is tettek a város ostromáról.
Mit tehetnek akkor az oroszok katonai szempontból? Elfoglalhatják Luhanszk és Donyeck megyék teljes területét, megpróbálhatják bekeríteni a kelet-ukrajnai erőket Mariupol-Harkov elfoglalása után, a Dnyeper vonalán. Ezzel a háború előtt egy 60-80 ezer fősnek ítélt ukrán hadsereg kerülhetne katlanba. Ez egy olyan katonai siker lehetne (megsemmisülés vagy feladás), amelyet az oroszok tárgyalási alapként használhatnának. S közben Kijevet továbbra is folyamatosan fenyegetnék és tűzcsapásokkal gyengítenék, demoralizálnák. Amíg nem jönnek új erők, újabb hadműveleteket már nem tudnak az oroszok megindítani. Az elmúlt két hétben gyakorlatilag már alig valami történt a frontvonalakon, viszont hírek vannak arról, hogy az orosz vezetés megerősítést tervez: részleges rejtett mozgósítás zajlik, a Távol-Keletről dobnak át új erőket, visszahívnak külföldről (pl, Azerbajdzsán, Örményország) csapatokat, szíriai zsoldosokat akarnak bevetni. A szakértők szerint az oroszok még 3-4 hónapig bírják a harcokat teljes mozgósítás nélkül. A legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha a zsoldosok kerülnének a rendszerbe, és egy Szíria-típusú válság is kialakulhat a szomszédunkban.
A tapasztalatok szerint az orosz hadsereg nem szerepel olyan fényesen, mint amilyen reputációjuk kialakult 2014-2015 után. A fegyveres erőknél 2008-tól (az ötnapos grúz háború óta) haderőreform zajlik, 2020-ben új nukleáris elrettentési stratégiát, tavaly pedig új nemzeti biztonsági stratégiát fogadtak el. Ellenségesen nézik a NATO keleti terjeszkedését, nagyon félnek a rezsimváltástól és minden színes forradalomtól. 2010-ben kezdődött a haditechnikai modernizáció, egy tízéves állami fegyverkezési programot indítottak, amit 2018-ra teljesítettek. Jelenleg a 2018-2027-es haditechnikai modernizációs terv van érvényben, amelyre 2015-ös árakon számítva 260 milliárd dollárt szánnak. Az éves védelmi büdzsé tavaly 56 milliárd dollár volt, ami a GDP 3,8 százalékának felelt meg, de reálértékben 5,2 százalékos csökkenést jelentett. Látható, hogy Oroszország messze nem tud annyi pénzt költeni a hadseregre, mint például az amerikaiak, ahol idei védelmi büdzsé 740 milliárd dollár. Ugyanakkor az orosz hadiipar állami kézben van, mindent tud gyártani, a Kalasnyikov gépkarabélytól az űrállomásig, viszont strukturális problémákkal, finanszírozási nehézségekkel, modern technológia beszerzésének nyugati tiltásával küzd. Gyakorlatig minden fegyverkategóriában van új generációs orosz fegyver, azonban a gyártókapacitás messze nem olyan nagy, mint az amerikaiaké. Több pénzre lenne szüksége a hadiiparnak, de nincs elég. A fejlesztésben prioritása van a stratégiai nukleáris erőknek, a szárazföldi erőknek és a légideszant-csapatoknak. A háború menete azonban azt mutatja, hogy az orosz fegyveres erők nem voltak teljesen felkészülve a háborúra, 2020-ra például a szárazföldi erők 60 százaléka rendelkezett új haditechnikai eszközökkel, de azokkal sem elégséges mennyiségben. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy az orosz támadóerők a vártnál nagyobb veszteségeket szenvednek, logisztikai és vezetési hibákkal küszködnek, a haderőnemek és fegyvernemek közötti együttműködés sem harmonikus. A háborús technikai veszteségeknél lehet látni, hogy az inváziós erők nem a 4+ vagy 5. generációs erőket használják, hanem a régebbi konstrukciókat. Ez nem azt jelenti, hogy az orosz hadsereg nem használja fel ezt a háborút is „kísérleti lőtérnek”, különösen a nagy hatótávolságú hadműveleti rakétaerőknél (Kalibr rakéták, Iszkander modernizált rakéták, vagy a vadonatúj hiperszonikus Kinzsal rakéták) alkalmaznak új generációs fegyvereket.
A háború hadászati terve tehát több sebből is vérzett. Túlságosan bízott a villámháborús terv (Blitzkrieg) sikerében, nem volt elég rugalmas a hadműveleti súlypontok gyors áthelyezésében, a többvariációs hadműveleti tervezésben. Nem érthető, hogy miért csak 200 ezer fővel, azaz 1:1-es erőviszonnyal kezdtek támadásba az oroszok? A klasszikusok szerint legalább 3:1-es támadási fölény kell. Úgy tűnik, hogy az orosz hadászati tervezés túlságosan csak a politikai célok teljesítésére (lefegyverző csapás, rezsimváltás) koncentrált, nem számolt erős ukrán katonai ellenállással, túlértékelte az orosz nyelvű lakosság támogatását, ezért a gyors katonai sikerek többségében elmaradtak.
A háború várható kimenete
A háború megvívására az alábbi forgatókönyvek lehetségesek: (1) rövid háború, (2) hosszú háború, (3) Európára kiterjedő nagy-háború, (4) diplomáciai megoldás, (5) Putyin hatalmának vége, végül mindezek (6) hibrid változata. A rövid háborús szcenárió megbukott, gyakorlatilag ki lehet zárni egy NATO-Oroszország közötti hagyományos vagy nukleáris fegyverekkel megvívandó háborút is. A NATO katonai erőket tekintve két és félszeres hadászati fölénnyel rendelkezik Oroszországgal szemben. Putyin külső vagy belső megbuktatása szintén nagyon valószínűtlen forgatókönyv. Az elmúlt hetek harci tevékenységei alapján egy elhúzódó, hosszú háború várható, de egyre nagyobb esélye lehet a diplomáciai megoldásnak is, mert több javaslat is van az asztalon.
A hosszú háborúhoz friss orosz erők kellenek, legalább 100 ezer fő. Az orosz szárazföldi haderő 2022-es létszáma – minden fegyvernemet beszámítva - 330 ezer fő, amelyből jelenleg 150-200 ezres csoportosítás harcol Ukrajnában, tehát van még egy garnitúrájuk a háború folytatására. Ezért vetődik fel egyre élesebben egy mozgósítás szükségessége, amely nélkül nem képzelhető el egy hosszúra nyúlt háború megvívása. Nem fejeződött be sem a szárazföldi haderő, sem a légierő modernizációja, az elmúlt öt hét tapasztalatai alapján látható, hogy az orosz haderő sok problémával küzd. Sorkatonai szolgálaton alapuló hadseregről van szó (jelenleg 300 ezer sorkatona szolgál az orosz fegyveres erőkben), ahol a legénységi állományt csak önkéntesen lehet külföldre vezényelni. A kiskatonák egy évet vannak angyalbőrben, tehát kevés harci tapasztalattal rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a háború első két napján a támadó erők hivatásos és szerződéses katonákból tevődtek össze. A sorkatonai felépítésű egységek, harccsoportok már gyengébb minőséget képeznek.
Az elhúzódó háború egyre nagyobb humanitárius válságot okoz, ma már 3,5 millió menekült van Európában, de az amerikaiak 10 millió fővel számolnak. Az Európai Uniónak hatalmas menekültválságot kell majd kezelnie.
Ha beszállnak a zsoldosok ebbe a nagy háborúba, akkor a lehető legrosszabb forgatókönyv valósulhat meg. Egy hatalmas seb lesz Európa testén, amit igen nehéz lesz kezelni és főleg gyógyítani. A politikai és gazdasági szankciók nem állítják meg a háborút, megnő a diplomácia fontossága. Reménykedhetünk az „escalate to de-escalate” politikai megoldásban, amely szerint az orosz fél, miután magasra tette a tétet, megpróbál a műveletek korlátozásával és a tárgyalási lehetőségek megerősítésével megállapodásra jutni. Ezt látjuk most az isztambuli béketárgyalásokon, és reméljük, hogy ez fog történni. De ehhez mindkét fél akarata kell, különben a harcoló felek nem tudnak kompromisszumot kötni. A 15 pontos béketerv jó tárgyalási alap lehet, ha a mindkét ország vezetése valóságos megállapodást szeretne kötni. Sok függ attól, hogy a nemzetközi közösség mennyire lesz kitartó, hogyan tudja fokozni a nyomást a putyini vezetésre, és meggyőzni Zelenszkijt a kompromisszumok szükségességéről. A katonai erő azonban változatlanul fontos lesz a háború befejezésében: a diplomácia fegyverek nélkül olyan, mint a zene hangszerek nélkül (Nagy Frigyes)
