Legyünk óvatosak! Nem érdemes „az oroszok” ellen fordulni. Az elképesztő orosz agresszió-történet mögött, mellett vagy éppen ellenében ott van Tolsztoj, Repin, Csajkovszkij, Herzen, vagy akár Sosztakovics, Bulgakov. És nem csak a múlt int tárgyilagosságra. Lebegyev, Ulickaja vagy Navalnij – a másik Oroszország. Benne a hatodikos kisfiú, aki ellen kiküldték a rendőrséget, vagy a bátor tévériporter hölgy, aki vállalta a a számonkérést és az elbocsátást a háború elleni kiállásával.
Egy közvélemény-kutatás szerint az orosz lakosság 80 százaléka támogatja az ukrajnai háborút. Ez mégiscsak azt jelenti, hogy több millió ember békepárti. És ama szomorú négyötöd esetében se felejtsük el, mekkora propaganda-nyomás alatt állnak, megfosztva a hiteles hírforrásoktól. A bennünk lévő harag, megvetés és indulat ne „az oroszok” ellen irányuljon hát, csak az orosz vezér és politikai elitje ellen.
Oroszországot (jogelődjét, a Szovjetuniót) 1941-ben érte utoljára fegyveres támadás. Igaz, az igazi gőzhenger volt – a náci Németország elképesztő hadereje, kiegészítve Finnország, Szlovákia és Románia, majd pár napra rá Magyarország agressziójával, olasz és spanyol önkéntes légió csatlakozásával. Kiket támadott meg Oroszország 1941 óta? 1944. szeptemberében Bulgáriát. 1945-ben elvette szövetségesétől, Csehszlovákiától (praktikusan persze Magyarországtól) Kárpátalját. Bekebelezte a három balti köztársaságot. Lengyelország keleti sávját. Moldovát. Kelet-Poroszország egy részét. A Kuril-szigetek felét. 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, 1979-ben Afganisztánban jelentek meg orosz (szovjet) csapatok. Az 1990-es években lecsípték Moldováról Transznyisztriát. Két háborút vívott a 17 millió négyzetkilométer területű, 140 millió lakosú Oroszország a Bács-Kiskun megye nagyságú, félmilliós Csecsenföld ellen. Később elvette Grúziától Abháziát és Észak-Oszétiát (itt persze a grúz államnak is vaj van a fején). Aztán jött 2014 – a Krím-félsziget és a két kelet-ukrajnai bábállam. Majd a mostani háború.
Az orosz politika túl könnyen nyúl az erőszakhoz. Amúgy a belpolitikában, saját népével szemben is.
A Facebook fideszesei nem a megtámadott Ukrajna mellett állnak. Saját véleményükként írnak az orosz propaganda „tényeiről” és „érveiről”. És persze a szokásos: kettős mérce, az USA, a NATO stb. felelőssége. A megtámadott, az áldozat hibáztatása ál-tények, álhírek nyomán. „A történelem: a háború” – írta második világháborús emlékiratában Churchill. Nyilvánvaló, össze lehetne állítani más országok feketelistáját is. Az USA, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, de az elsőre „minden gyanú felett álló” belga és holland állam is követett el szörnyűségeket. Magyarország is. És mehetnénk vissza a történelemben a török népirtásig, Timur Lenkig, a mongol-tatár rettenetig, Asszíriáig.
Csak hát, könyörgöm, itt és most Oroszország az agresszor. Ezt a tényt nem tompítja az, ha máshol mások követtek el hasonlót.
De egyébként is. Élek a gyanúperrel, a Facebook fideszes levelezőit nem az igazság keresése és az általános pacifizmus vezeti. Hanem a magyar külpolitika mentegetése. Az, hogy ne kelljen szembenézni a Vezér gyalázatos hintapolitikájával. Az emberi psziché védekezése ez, hogy ne kelljen leszámolnia hittel, illúziókkal, meggyőződésekkel.