Budapestről Bukaresten át zavartalanul jutni el vonattal Tulcsába, ahonnan egy közeli kisebb településről komppal kelek át a Duna túlpartjára, már Ukrajnába. Arról, hogy a túloldalon háború dúl, csak az árulkodik: a hajósok szerint onnan mindig többen jönnek, mint ahányan innen mennek, és az odaúton egymást érik a humanitárius szervezetek kamionjai a kompokon. A kikötőben a 18 évesnek sem látszó fiatal ukrán határőr épp csak egy pillantást vet a papírokra, már int is, lehet menni tovább.
Az innen úgy 130 kilométere lévő Odesszáig tartó vonatút is zavartalan. Amikor azonban befut a vonat a Fekete-tenger partján fekvő városba, rögtön érzékelni a feszültebb helyzetet. A pályaudvarról kilépve, azonnal két rendőr igazoltat:
– Passport! – utasítanak az egyenruhások.
Az iratokat ellenőrzik, és az érvényes sajtóakkreditáció láttán jó munkát kívánnak.
A városban ellentmondásos kép fogad. Odesszát eddig ugyan nem támadták, de mivel innen csak 150-160 kilométerre van a front, sok jele van a háborús feszültségnek, készültségnek. Sok helyen hatalmas, derékig erő, vasrudakból hegesztett tankcsapdákat, homokzsákokból emelt, szögesdrótos barikádokat kell kerülgetni. Főleg ott, ahol hivatali épületek vannak. Számos üzlet bezárt, be van deszkázva az ablakuk. A Patyomkin páncélos című film híres babakocsis jelenetéből ismert Primorszki lépcsősor le van zárva. A tetején áll az egykori polgármester, Richelieu herceg szobra, amit most homokzsákokba bugyoláltak. Minden házon ukrán zászló lobog, van ahol az egész épületfalat nemzeti színűre festették, de látunk kék-sárga madáretetőt is.
Másfelől viszont az utcák nem kihaltak, a nyitva lévő kávézókban sokan üldögélnek. Egyesek szerint a békeidőben egymilliós városban most úgy 1,8 millióan lehetnek a keletről ide menekülők miatt. A piacon nyüzsgés van, a boltok polcai tele áruval.
– Az árak kicsit felmentek – panaszolja egy odesszai asszony.
Törékeny azonban a béke illúziója.
– Csak addig maradunk, amíg nem lőnek – jelenti ki egy idős asszony, aki Liza nevű, pótkerekes biciklit hajtó unokáját kíséri.
Találkozom aztán fiatalokkal, akik azt mesélik: korábban a McDonald's-nál dolgoztak diákmunkásként, most pedig segélyszervezeteknek segítenek a beérkezett adományok rakodásában. Igaz, megjegyzik azt is, mást most nemigen tehetnének, mert kevés a munkalehetőség. Felkeresek egy iskolát, ahol azonnal beinvitál az igazgatónő. Aligha most fogadja az első újságírót: rutinosan nyomja kezembe telefonját, a vonal végén pedig az iskola angoltanára köszön, ő segít a tolmácsolásban. Mint mesélik, diákjaik több mint fele már külföldön van, főleg Olaszországban, Moldovában és Lengyelországban, jelenléti tanítás már rég nincs. Jól jön most a Covid-időszak alatt kidolgozott online rendszer. Most van még egy bonyolító tényező: a menekülő családok nem a nehéz tankönyveket tették a táskákba, amikor elindultak, így a távolról bejelentkező diákoknak és a tanároknak sincs könnyű dolguk. Az iskolában összefutunk egy másik tanárral, Ivánnal. Miközben végigvezet az iskolán, elmeséli, hogy jelentkezett a fegyveres erőkhöz, de nem vették fel a gyenge látása miatt. Benyitunk az egyik terembe, ahol egy jó kedélyű tanárnő tart órát: egyedül van, csak a laptop van nyitva előtte. Február 24-e óta így van ez – komorulnak el, és búcsúzóul arra, kérnek, biztonsági okok miatt ne írjuk le az intézmény nevét.
Az iskola után a tenger felé vesszük az irányt: Odessza Ukrajna jelentős kikötővárosa, tengerészeti bázisa. Ez utóbbi miatt nem is jutunk messzire. A kikötőbe vezető utakat lezárták, csak az ott lakók meg katonák mehetnek be. Később egy újságírócsoportot a helyi hatóságok sajtófelelőse levezet a tenger közelébe. Úgy kétszáz méterre a víztől megállít mindenkit, és még azt is megmutatja, kizárólag melyik irányba lehet fotózni.
