Vasárnap születtem, és mivel nagyanyám folyton azt mondogatta, hogy a vasárnapi gyerekek szépek, sokáig szép kisfiúnak tartottam magam. Közben meg baromira zavart, hogy hátul, a forgómnál égnek áll a hajam. Hiába jöttek a felnőttek azzal, hogy nem kell foglalkozni vele, próbáltam lelapítani, persze sikertelenül. Se a bevizezés, se a célzott erőhatás nem segített. Az első pofon ezzel együtt csak valamikor a kamaszkorom elején ért, és nem is biztos, hogy a forgóm miatt. Akkortájt kezdtem szemrevételezni az ellenkező nemet, és egyik mustrám alkalmával szembejött velem a könyörtelen valóság. Amint ugyanis a nálam pár évvel idősebb, a korabeli butikdivat szerint neonzöldbe és videópinkbe öltözött lány észrevette, hogy rajta felejtettem a tekintetem, vágott egy grimaszt, majd rám ordított:
– Mit bámulsz, te szerencsétlen? Hogy nézel már ki?
Szerencsére fújt a szél, ráfoghattam, hogy azt hallom, nem a gúnyos kacagást.
Innentől fogva hiába dicsérte nagyanyám a szépségemet, nem hittem neki. Ha tükörbe néztem, kerek képű, hegyes állú, pattanásos orrú, vörösbe hajló és minden lehetséges módon elkeserítő ábrázatom bámult vissza rám, amit tovább csúfított a rendületlenül égnek álló forgóm, a bőrömhöz hasonlóan zsíros hajam, valamint a műanyag keretes szemüvegem, amelynek lencséi nagyok és négyszögletesek voltak, akár a falábakon terpeszkedő televízió képernyője, aminek felső részét mindig kitakarta a tetejéről lekívánkozó csipketerítő egyik sarka. Úgy se jártam jobban, ha hátrébb léptem a tükörtől: a pofámat olyankor kevésbé láthattam a mindig foltos lencséken keresztül, cserébe újabb borzadály gyanánt szemügyre vehettem a beesett vállamat, a görbe hátamat, és a folyton lógó kordbársony nadrágomból is kidudorodó vaskos combjaimat.
A gimnázium vége felé udvarolgattam egy lánynak, aki kikosarazott, ám az irántam való jóindulatát megpróbálta oly módon kimutatni, hogy beszámolt a barátnőjével folytatott beszélgetésről. Amiben megint csak nem volt köszönet. A barátnő a szemére vetette, hogy egyáltalán miért áll szóba velem, hiszen „hogy néz már ki a Bence”. Rajongásom tárgya azzal vágott vissza, hogy nem a külső, hanem a belső értékek a fontosak. Az enyéimmel viszont érezhetően a szívszerelmem se foglalkozott. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy akkor inkább jobb híján belülről pallérozom magam. Művelt leszek, okos és szellemes, és az intelligenciámmal fogok mindenkit elkápráztatni.
Nem mondom, hogy nem értem el itt-ott sikereket, ugyanakkor rendre szembesülnöm kellett azzal, hogy legföljebb érintőlegesen számít, hogy egész passzusokat tudok klasszikus szerzőktől idézni, séróból meg tudom mondani, hogy mikor volt a mezőkeresztesi csata, mekkora a fény terjedési sebessége, és melyik balti államnak mi a fővárosa. Az első benyomás a legfontosabb, az emberek könnyen ítélkeznek, a skatulyákból bezzeg nehéz szabadulni. Egyetemistaként például megnövesztettem a hajam, és az ingeket az addigi elvágólagosság helyett kitűrve hordtam. Apám dohogott, amikor vasárnap esténként kivitt az állomásra. Csóválta a fejét, ahogy kiszálltam az autóból, én meg duzzogva rácsaptam az ajtót. Azt viszont nem tudták a szüleim, hogy időnként fejkendőt is kötök. Helyesebben egyszer tök véletlenül kiderült. A szemeszter végeztével a városban bicikliztem, amikor megpillantottam a járdán anyámat. Zavartan intettünk, csak méterekkel később jutott eszembe, hogy mi van a fejemen. Szerencsére odahaza nem került szóba az incidens. Anyám vagy elfelejtette, vagy azt hitte, hogy rosszul lát, vagy nem érezte indokoltnak megemlíteni. Egyébként azzal készültem kimagyarázni, hogy így nem kell azzal a rohadt forgóval bajlódnom.
A hajamat később levágattam, az ingekről pedig megtanultam, hogy bizonyos kor fölött jobb betűrni. A forgómat évszaktól függően baseballsapkával, sísapkával vagy szalmakalappal takartam el. Kontaktlencsém lett, és igyekeztem minden alkalommal kihúzni magam. Már nős voltam, amikor az egyik érettségi találkozón az egyik lány, akkor már asszony, történetesen plátói szerelmem barátnője a fülembe súgta, hogy a férje nincs otthon, ha nem akarok éjjel visszaautózni a fővárosba, nála aludhatok. Akkor még igyekeztem mindenben hűséges maradni, így hát nemet mondtam, és megelégedtem annak elkönyvelésével, hogy kikupálódtam. A végén még nagyanyámnak igaza lesz. Nemcsak művelt és szellemes, hanem jóképű is vagyok.
A kampánymenedzserem ennél a pontnál ásított. Látványosan unta a szövegelésemet, de az is lehet, hogy idegesítettem. Nem zavartattam magam:
– Képzeld, a fotós csaj pedig megkérdezte, milyen kenceficéket használok, szerinte alig kell a pofámon retusálni valamit.
Még csak a nyers változatokat láttam, de elég menők lettek az óriásplakátokra szánt fotók. Hamarosan ott virítok az autópályák mentén, a gyorséttermek és az abroncsgyárak hirdetései között. A kampánymenedzserem elmagyarázta, hogy azt is el kell fogadnom, hogy nem tetszhetek mindenkinek, és egyesek majd letépik, mások elcsúfítják a plakátjaimat: vámpírfogat, napszemüveget, Hitler-bajuszt, bohócorrot, vörös csillagot, célkeresztet és hasonlókat pingálnak rám.
– Jó, a pocakom kicsit nagyobb a kelleténél, ám ez ebben az életkorban természetes, a képeken nem látni, a szereplések alkalmával pedig megfelelő öltözködéssel palástolni tudom. Állítólag az a mozdulat is szexi, ahogy fölteszem az olvasószemüveget. Viszont a forgómmal jó lenne már valamit kezdenetek. Az a pár szál itt, a fejem búbjánál idővel és korral dacolva égnek áll.
– Mindig a legegyszerűbb megoldás a legcélravezetőbb.
A kampánymenedzserem föltápászkodott, a forgószék mögül elővett egy olyan fejszét, amilyet kockás inges favágók használnak a kiszáradt mamutfenyők irtására, és egyetlen mozdulattal lecsapta a fejem, amely a kampánypénzekből fullextrásan berendezett iroda túlsó végéig gurult. Közben az jutott eszembe, hogy ki kell rúgnom ezt a csávót. Rohadtul félreismert. Tőlem a radikalizmus baromi messze áll. Széppé fogom tenni ezt az országot, azt akarom, hogy ez a szép emberek hazája legyen. Én megcsináltam, együtt is sikerülni fog. Hál' istennek a voksolásig van még idő, utána meg már úgyse számít semmi.
