Valamilyen életmódvezetős, „hogyan legyél jó főnök”-szerű cikkben olvastam egy fogorvosi váróban – ahol kínjában mindent átfut az ember, miközben kihallatszik az előttem lévő páciens diszkrét tortúrája, fúrás és reszelés –, hogy minden nap dicsérj meg két embert. Mert ennek varázslatos ereje van. Gyermekkorunkból hozzuk ezt az elismeréséhséget, így beszélt a szakértő, és egy jó vezető tudja, hogy mikor kinek az éhségét kell csillapítania, így válhat a beosztottak szemében kedvelt és megkerülhetetlen főnökké. Kedvem lett volna még azon melegében kipróbálni a dolgot, persze nem az akkor sem létező beosztottaimon, hanem a világon, de gyökérkezelés után ritkán csúszik ki a szánkon őszinte dicséret az orvos felé.
Aztán hosszú ideig nem is jutott eszembe a dicséretet dicsérő cikk, főleg azért sem, mert fénysebesen távolodtam attól a lehetőségtől, hogy bárhol is főnök legyek, hacsak nem egyéni vállalkozóként magam fölött. Dusi viszont abba a korszakba érkezett, amikor egyre fontosabb neki a visszajelzés, és lehetőleg nem a bíráló hangvétel. A papírrepülős, hajtogatós időszak után a dominó került előtérbe. Először, azt hiszem, a Szeszélyes évszakokban láttam ilyet: sportcsarnok méretű teremben felállított, különböző alakzatokba rendezett dominókígyók futottak végig az első darab megpöckölése után, és omlottak össze igencsak tetszetősen. Hetekig, hónapokig építették több tízezer darabból, hogy aztán negyedóra alatt szépen elfeküdjenek hol az építész, hol a fizika, hol meg a sors akarata szerint.
Ma már szülőként nem az az első kérdésem, hogy hányan dolgoztak a pár perces csodán, sikerült-e megdönteni a világrekordot, hanem: ki szedte össze a dominókat az ünneplés után? Nálunk ez jobbára az én feladatom. Kígyóznak a dominók a gyerekszobában, a fürdőben a kád szélén, bekúsznak a nappaliba, könnyedén leomló tornyok emelkednek a könyvek mellett, egyszer már majdnem a konyhát is bevették (a csapból kiömlő víz pöckölte volna meg az első dominót), de aztán a nejem határozottan kijelentette: csak az jöjjön ki ide dominózni, aki főzni és mosogatni is akar. Nincs férfi, aki ilyenkor ne gondolná át kissé a világraszóló elképzeléseket.
Dusi leginkább az interneten sajátítja el az építés fortélyait, például hogy egy függőleges fal hogyan tud fokozatosan leomlani. Leginkább a „profi dominóművésznek” hívott (bizony, ilyen is van) Lily Hevesh videóit nézi. A név magyar eredetre utal, a vonásai ázsiai származásra, amúgy az amerikai lány tényleg mindent tud erről és a gyerekünk személyében lelkes követőre lelt. Az új fogásokat persze tesztelni is kell, ami azzal jár, hogy naponta többször felharsan a kiáltás a lakás valamelyik pontján: Gyertek, indítom! És akkor mi kaszát, kapát eldobva szaladunk (már csak azért is, hogy ne ismétlődjön meg többször a felhívás egyre magasabb és kétségbeesettebb regiszterben) és nézzük, hogyan sikerül vagy nem sikerül a ledöntés.
És itt jön máris a szülői dilemma: akkor is dicsérj, ha látványosan nem úgy sültek el a dolgok, ahogy azt a tervező elképzelte, vagy csak siker esetén? Kártyatrükkök esetében ugyanez. Dusi ugyanis mellékállásban (mármint a dominóépítéssel párhuzamosan) bűvésznek is készül, így hétről hétre új mutatványokat talál ki. Nehéz mesterség ez: a banális trükk elrejtése az igazi művészet, ehhez pedig szívósan fejlesztett kézügyesség és figyelemelterelés kell. Kecses csalás. Nos, ebben a mi hétévesünk még nem igazán jeleskedik, kicsit olyan, mintha egyszerre látnánk magát a trükköt és a megfejtést is. A nejem minden egyes alkalommal képes úgy meglepődni a „varázslaton”, hogy azzal engem is meglep, én néha bele-belenevetek, ami a legrosszabb, ami egy bűvésszel történhet. Így ma már megtanultam köhögéssé átformálni mindezt, bár továbbra is szívmelengetően vidám látvány, ahogy a kis kezével próbálja minél jobban elrejteni a kihúzott treff hetest úgy, hogy közben a napnál is világosabb, hogy ottragadt az ingujjban.
Nap mint nap látom, hogy mennyire el lehet venni a gyerek kedvét egy mindenre kiterjedő, lelkiismeretes bírálattal, és mennyire meg lehet olajozni a gépezetet egy nem „kiérdemelt” dicsérettel. Egyébként meg, jövök rá ilyenkor, nem mindig a végeredmény „érdemel” elismerést, hanem a kitartás, a befektetett munka, az ötlet, az odáig vezető út. Csupa olyasmi, amit kritikusként sosem veszek figyelembe egy-egy könyv vagy film esetén, hiszen teljesen mindegy, hogy milyen kitartóan és mennyi ötlettel dolgozott valaki egy regényen, ha az eredmény olvashatatlan. De akkor miért gondolom mindezt másként Dusi esetén? Lehet egy apa igazán kritikus? Nyilván lehet, hiszen számos példát láttunk már a pálya szélén üvöltő, nyakleveseket osztogató szülőkre, akik marhára büszkék voltak magukra, amikor könnyek és verejték hatására „beért” az eredmény. Én eddig maximum odáig jutottam, hogy félénken felvetettem, talán lehet ezt majd még ügyesebben, átgondoltabban is csinálni. Azt hiszem, nem tudok tudatosan sem David Copperfieldet, sem Lionel Messit „nevelni”. Rám a csöndes drukker szerepe hárul, aki két gyökértömés között is képes örülni a soha meg nem történt varázslatnak.
