Amikor 1980-ban feloszlott az Eagles, a dobos Don Henley azt mondta, akkor játszanak együtt legközelebb, amikor „a pokol megfagy”. Tizennégy évvel később Hell Freezes Over címmel jelent meg a zenekar második élő albuma, jeléül annak, hogy megtörtént a csoda, azaz olvadt a jég, és fagyott a pokol.
A CD-re négy új dal került fel: a Get Over It, a Love Will Keep Us Alive, a The Girl From Yesterday és a Learn to Be Still. Ezek közül a Szerelem tart minket életben lett a legsikeresebb, ám korántsem csupán e számnak volt köszönhető, hogy az új lemez csaknem tízmillió példányban kelt el. Az együttes öt szerzeményt dolgozott fel akusztikusan a hetvenhat decemberében megjelent és hetvenhét januárjában már amerikai listavezető – Nagy-Britanniában „ezüstérmes” – albumáról, a Hotel Californiáról, amelyért Grammy-díjat kapott szinte napra pontosan negyvenöt évvel ezelőtt, 1977. március 23-án. A címadó dal hetekig vitte a prímet a tengerentúlon, míg az Egyesült Királyságban a nyolcadik helyen jegyezték.
Egy évvel korábban, 1976 márciusában adták ki a Their Greatest Hits 1971–75 című albumot. Ez ugyanazt a pályát futotta be, mint a Hotel California nagylemez: több héten át vezette a tengerentúli albumlistát, míg Nagy-Britanniában második volt. Csak Amerikában 26 millió példányban kelt el. Már az önmagáért beszélt, hogy az Eagles első öt éve után összegezték a zenekar addigi legjobb felvételeit, s bár a Lyin' Eyes, a One of These Nights, a Tequila Sunrise vagy a Best of My Love a banda mesterségének címerei közé tartozik, a legnagyobb dobások jó része még hátra maradt. A Hotel Californián kívül ide tartozik a Heartache Tonight, a The Last Resort, a The Long Run vagy éppen a Love Will Keep Us Alive.
Hogy melyek a legragyogóbb Eagles-számok, azon lehet tűnődni, ám az bizonyos: az 1994-es visszatérés gazdaságilag a zenekar kivételes vállalkozása volt. A lemezbemutató turné két éven át tartott. Az első előadás a kaliforniai Irvine-ban zajlott 1994. május 27-én, a záró bulit pedig 1996. április 8-án rendezték a skóciai Edinburgh-ben. Ez idő alatt a zenekar megfordult – az Egyesült Államokon kívül – Angliában, Ausztráliában, Franciaországban, Hollandiában, Japánban, Kanadában, Németországban, Norvégiában, Svájcban, Svédországban, valamint Új-Zélandon.
A sorozat nem kevesebb, mint 160 koncertet ölelt fel, és 63,3 millió dollár bevételt hozott. A tisztes hasznot nem csupán a rengeteg előadás idézte elő, hanem az is, hogy a szervezők úgy gondolták: azok, akik a hetvenes években rajongtak az Eaglesért, másfél-két évtized elteltével már meglett középosztálybeli emberek tekintélyes jövedelemmel, azaz nekik meg se kottyan, ha a közepes helyre szóló tikettekért akár száz dollárt is kell fizetniük. A legelső alkalommal 250 dollár volt a legdrágább belépő, ilyesmit rockkoncerten addig elképzelni sem lehetett, de a díjat merészen megemelő menedzserek kiválóan kalkuláltak.
Irvine-ban öt egymást követő estén megállt az élet, pontosabban a kocsisor az autópályán, az öt előadásnak összesen 75 ezer nézője volt a minden nap telt házas amfiteátrumban. A Los Angeles Times megszólaltatott egy harminchárom éves kentuckyi ügyvédnőt, bizonyos Julie Gregoryt, aki több ezer mérföldet repült az Eagles után, és utazását valóságos zarándoklatnak tekintette. „Anyám szerint megbolondultam, de amikor eljöttem, a főnököm azt mondta: bár csak ő is velem tarthatna!”
A hölgy nem tévedett, a több hangszeren játszó Joe Walsh megerősítette, hogy „megvan még a varázslat”. A fiúk sem spóroltak, a New Jersey állambeli Giants stadionban például harminc számot nyomtak le. A Variety azt írta: „Az Eagles népszerűsége történelmi csúcsra jutott.”
Magam meg azon meditáltam az Olaszország–Bulgária vb-elődöntő (2-1) után East Rutherfordban, hogy elutazzak-e Chicagóba, a másnapi Eagles-koncertre, és csak onnan menjek Los Angelesbe, a futballdöntőre. Időm lett volna, de erősen kétséges volt, hogy a világbajnokságra szóló akkreditálási kártyával beengednek-e, jegy pedig már nem akadt. Maradtam hát az eredeti menetrendnél, és a gépen dúdoltam, hogy „when we're hungry, love will keep us alive...”
Valamiért azóta is attól tartok, a koncert némiképp jobb volt a repülőshow-nál.
