Kedden délután elmentem Bródy Sándor (nem vagyok hajlandó Alexander Brodynak hívni a nagy író unokáját) temetésére a Fiumei úti sírkertbe, mert ott akartam lenni az utolsó útján, végig akartam kísérni őt a ravataltól a sírhelyéig, amelyen mostantól a nagybátyjával, Hunyady Sándorral osztozik.
Nem ismertem őt személyesen, sőt, soha életemben nem is láttam, ugyanis nem vagyok smúzolós alkat, nem szoktam az úgynevezett „nagyságokhoz” dörgölőzni, márpedig ha valaki, hát Bródy Sándor igazi nagyság volt, ez kiderült számomra az elmúlt 30 évből, amikor figyelemmel követtem a magyar irodalomért való fáradozását. Nagyon becsültem érte, amit a magyar irodalomért, a magyar írókért, a magyar irodalmi művek megszületéséért tett. Az általa alapított Alibinek hosszú éveken át olvasója voltam, s ha nem is került a kezembe mind a 25 kötet, azokból a számokból, amiket elolvastam, kiderült: színvonalas, igazi irodalom ez, méltó Bródy Sándorhoz, méltó Hunyady Sándorhoz, és méltó ahhoz az emberhez is, akit most eltemettünk.
Ráadásul egri vagyok, akárcsak az író Bródy Sándor, és gyermekkoromtól kezdve roppant büszke vagyok arra, hogy egy városban születhettem vele. A szülőháza előtt annak idején, amikor még Egerben éltem, naponta eljártam, hiszen a ház közelében működött az egykori Heves Megyei Népújság, ma már Heves Megyei Hírlap szerkesztősége, ahol 1990-ben életem első tárcája megjelent. Büszke voltam arra is, hogy Bródy Sándorhoz hasonlóan én is újságíró és író vagyok, hiszen már akkor is írónak tartottam magamat, amikor még egyetlen könyvem sem jelent meg.
Szóval megvoltak a személyes és hivatásbéli okaim arra, hogy ott legyek Bródy Sándor író Bródy Sándor nevű unokájának temetésén.
Sajnos gyönyörű tavaszi nap volt, rügymámorban úsztak a fák, az ég olyan szép kék volt, mint amilyen a képeslapokon szokott lenni, aminek mégsem tudtam örülni, méghozzá azért nem, mert lám, Bródy Sándor most nem örülhet velünk együtt ennek a gyönyörű tavaszi napnak, mert ott fekszik előttünk egy koporsóba zárva.
Azt hittem, a gyászoló sokaságban lépni sem lehet majd a magyar íróktól, de csalódnom kellett, nem sok magyar írót láttam. Ott volt Háy János, Márton László, Zoltán Gábor, és bocsánatot kérek azoktól a költőktől és íróktól, akik szintén elmentek Bródy Sándor temetésére, most nem szándékosan nem említettem őket, csak a tömegben nem vettem őket észre. Háy Jánost, Márton Lászlót és Zoltán Gábort azonban láttam, és meghatottsággal töltött el, hogy az arcuk és tekintetük arról árulkodott: olyan embert temetnek most, akik mintha közeli hozzátartozójuk lett volna. Főleg Háy János tűnt elkeseredettnek: olyan megrendült és vörös volt az arca, mintha a temetés előtt kisírta volna magát a fák rejtekében, ahol a fájdalmával egyedül maradhatott.
A sírnál aztán ott maradtam azután is, hogy a sírásók befejezték a munkát, és a sírhantot koszorúkkal borították el. Néztem Hunyady Sándor és Bródy Sándor közös nyughelyét, s az futott át rajtam, hogy most lett vége. Most temettük el a XIX. századot.