„Egy jelenség volt, maga volt a napfény, mindig bujkált a szája szélén egy halvány mosoly. Nem tudott úgy beleszólni a telefonba, hogy ne mosolyodott volna el a vonal túloldalán lévő. Sosem kérkedett a tudásával, egy pillanatig sem, még ha többet is tudott bárkinél a jelenlévők közül. Kíváncsi volt a másik emberre, a másik gondolataira, a másik álláspontjára” – mondják Szkárosi Endréről, akik személyesen ismerték.
1952-ben született Budapesten, 1971–72-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) állam- és jogtudományi karára járt, majd 1977-ben a bölcsészettudományi kar magyar–olasz szakán kapott diplomát. 1978-től a Mozgó Világ szerkesztőjeként dolgozott, 1983–88-ban a Lapkiadó munkatársa volt. A szegedi József Attila Tudományegyetem olasz tanszékén 1984-től, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1994-től olasz irodalmat tanított, 2012-től egyetemi tanár, 2013-tól a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktori tanácsának külsős tagja lett.
Az 1970-es évek végétől hangköltészettel és totális koncertszínházzal is foglalkozott, 1984-ben megalapította a Szkárosi and Konnektor művészeti koncertszínházat. Ő gondozta 1986-tól az Új Hölgyfutár című lap- és revüvállalkozást, amely a hazai párhuzamos kultúra, avantgárd irodalom és művészet nyomtatott, illetve élő színpadi fóruma volt.
Térköltészeti és videó munkáival, versszobrokkal rendszeresen szerepelt hazai és külföldi kiállításokon, hangköltészeti alkotásaiból számos felvételt készített, 1987-től videóköltészettel is foglalkozott. Az 1990-es években az angol Towering Inferno és a magyar Spiritus Noister együttessel zenélt. Költészeti-művészeti tevékenységét transzpoézisnak nevezte el.
Szkárosi Endre 2020-tól volt tagja az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület vezetői testületének, 2018-tól 2021-ig a Szépírók Társaságának elnöke volt. Művészetét számos díjjal elismerték, 1986-ban Kassák-díjat kapott, a Locus Signi-díjat 1994-ben, József Attila-díjat 2007-ben, Mészöly Miklós-díjat 2012-ben, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 2016-ban vehette át.
Az alkotó tavaly az 1749.hu világirodalmi portálnak adott interjúban elmondta, hogy a modern költészet vonatkozásában az alapérdeklődése mindig is világirodalmi volt, már a gimnáziumi évektől kezdődően. „Baudelaire, Rimbaud, Apollinaire, Eliot, az orosz és olasz futuristák, a dada, Kassák, Weöres, a korai Tandori – és persze a korszakból adódóan az amerikai beat-irodalom – szinte a gimnáziumi éveim óta hasonló érdeklődésű barátaimmal közös vezérfonalak voltak.”
Főbb művei között szerepel az Ismeretlen monológok (versek, 1981), a Szellőző Művek (költészet-művészeti könyvmunka, Galántai Györggyel, 1990), a Mi az, hogy avantgárd? (2006), a Merülő Monró (versek, 2007), a Verboterror (performanszköltemények, 2013), a Véletlenül nem jártam itt (válogatott és új versek, 2018) és az Égzsák (régi és új hangköltemények cd-vel, 2020).
