„Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk.”
(József Attila)
Az agresszióra lehet magyarázat, de nincs rá mentség. El kell ítélni azt a politikát és azokat a politikusokat, akik háborúba vezették a népüket. Mindenfajta retorzióval kell büntetni, elszigetelni őket és ottani vagy külföldi kiszolgálóikat. Harcot kell vívni ellenük – de ez nem terjedhet ki a népre és az élet minden területére.
Napról napra szaporodnak az orosz állampolgárok kirekesztésének példái a sportban, a kultúrában és más területeken. Sokan már nemcsak a háborút kezdő diktátortól, de a hazájuktól való látványos elhatárolódást is elvárják a külföldön élő orosz emberektől, cserébe azért, hogy ott folytathassák az életüket.
Érdemes-e a mindennapok szintjére vinni a gyűlölködés politikáját?
Mi még nem feledtük el azok sorsát, akiket az Erdélyt bekebelező román impérium kötelezett hűségnyilatkozatra, amely nélkül nem kaphatott semmilyen állást a magyar a saját szülőföldjén. Voltak, akik megtették – de vajon lélekben is románná lettek? Aligha.
Milyen lenne a magyar történelem, ha a velünk szemben bűnöket elkövetett népeket kitörölnénk a kultúránkból? A németeket, akik a korai magyar királyságot próbálták meghódítani, majd elpusztították a magyar zsidóság millióit, az osztrákokat, akik századokra a birodalmuk részévé tették a törökkel közösen felosztott középkori magyar államot. Tekintsük nem létezőnek a francia kultúrát, mert a trianoni határokkal milliós magyarságot tettek idegenekké saját szülőföldjükön?
Mi lenne az európai kultúrával, ha a „bűnös népek” szellemi alkotásait is megtagadnánk, ahogyan már erre is van mostani példa?
A kollektív bűnösség politikájának elfogadása nem ismeretlen számunkra, hiszen máig érvényes a második világháborút követően a Csehszlovákiában a németek és magyarok bűnösségét elfogadó Benes-dekrétum, és évtizedeken át hatott az „utolsó csatlós” besorolás is, amit a politikacsináló propaganda itthon és külföldön is hasznosnak talált.
Okultunk ebből, vagy mindig mindent újra elhibázunk?
A múlt elhallgatott történelmi traumái, az európai háborúkat követő igazságtalan országalakítások, a hajdani nagyság újraálmodása, a vélt vagy valóságos sérelmek gyógyításának reménye mindig esélyt adnak a diktátorok felemelkedésére. Ehhez hozzájárulnak azok a kisebb-nagyobb hatalmak is, amelyek rövidlátó vezetői a közvetlen haszon érdekében gazdasági vagy politikai téren is együttműködnek a feltörekvő diktátorokkal, és előbb-utóbb erős szálakkal szőtt hálóba, bénító ölelésbe kerülnek. Az agresszív háborúért is mindannyian felelősek, még ha most látványosan szembefordulnak is hajdani önmagukkal és teremtményükkel. Azzal a diktátorral, aki felrúgta a bevett játékszabályokat, és nem a szokásos gazdasági eszközökkel élt, hanem a nyers valóságában mutatta meg a világnak a hatalom természetét.
A mostani, mindenre kiterjedő oroszellenes hisztériakeltés, a kollektív bűnösség indulatának felkeltése eltereli a figyelmet Európa és a világ demokráciáinak közös felelősségéről. Olyan szellemi pótcselekvés, amilyenektől korábban már ezernyi ártatlan szenvedett.
Jó lenne megtanulni végre, hogy sohasem a nép akarja a háborút. Az orosz nép semmivel sem jobb vagy rosszabb másoknál. Ugyanúgy békére, biztonságra és végre egy elfogadható életszínvonalra vágyik, mint minden más nép. Nem tehet arról, hogy a cárok és a cár-pótlékok szellemi karanténba zárták, elbutították a nép nagy részét, és megcsúfolták az álmait. Sokan vannak közöttük, akik évtizedek óta, vagy éppen most, a legnehezebb körülmények között szálltak és szállnak szembe a diktatúra kényszereivel. Könnyű egy szabadabb világból ítélkezni egy népről, csalhatatlannak és az igazság bajnokainak hinni magunkat, pedig a történések teljes valóságát senki sem ismeri. Mi, itt Keleten már tudjuk, hogy Putyinok jönnek-mennek, és mindig újjászületnek, ha egy nép nem válik immunissá a nagyravágyás és a gyűlöletkeltés pusztító vírusával szemben, de vajon tudják ezt már Nyugaton is? Nem valószínű.
Egy okos politika a népet nem a többi néptől, hanem a bűnös politikai hatalomtól igyekszik elválasztani, egy tisztább és gazdagabb, élhetőbb világ iránti vágyat, demokratikus alternatívát teremt. A kollektív bűnösség formálódó hisztériája, egy "nyugati vasfüggöny" leeresztése a kivetettség egységét teremtheti meg, ami Oroszországot és Európát is egymás örök ellenségévé teszi. Kinek az érdeke ez? Valóban ezt akarjuk?!