menekültek;nyerészkedés;

- A 406-os szoba

Egyszerű, praktikus kis szálloda, nem messze a strasbourgi pályaudvartól. Ideális az olyan utazóknak, akik csak két-három napot töltenek itt, dolgukat intézve, vagy épp egy hosszú hétvégén felfedezve a város megannyi szépségét. A szobákban semmi luxus, kicsik, szűkösek, az apró asztal éppen befér az egyik sarokba, szekrénynek már nincs hely, három-négy vállfa árválkodik csak egy rúdon, arra kerül kabát, öltöny, kosztüm. A reggeli is szerény, kenyér, rongyoskifli, lekvár, méz és vaj, de ahhoz pont elég, hogy gyorsan elinduljon a nap. Könnyű bejelentkezni, a recepciós azonnal nyomtatja a számlát, adja az elektromos kulcsot, mutatja a wifi-kódot, pár perc az egész, még annyi sem.

Átlagosnak tűnő család áll előttem, tört angollal egyeztetnek a recepciós lánnyal, aki gondterhelt arccal forgatja a papírjaikat, előre, hátra. Az apa farmerben, edzőcipőben, melegítőfelsőben, az anyuka szövetnadrágban, hosszú steppelt kabátban, mellettük egy sápadt arcú, világoskék szemű, szőke copfos, mackót szorongató kislány, és egy idősebb asszony, feltehetően a nagymama, aki egy-két méterrel arrébb két bőröndre, két utazótáskára és néhány tömött nejlonszatyorra vigyáz. Az ügyintéző arcán egyre érzékelhetőbb az értetlenség, előbb csak higgadtan magyaráz, aztán a hangját is jobban felemeli, majd lefojtja mégis, ne zúduljon ki olyan erősen a felháborodás.

– Ez nagyon drága! Miért fizettek ki ennyit ezért a szobáért? Ez nálunk a töredékébe kerül. Nem értem… Nem tudok mit tenni… Előre kifizették. Nagyon drága! De hát miért tették...?

A férfin és a nőn látszik, nem minden szót értenek, még ha a nagyját igen, és pár másodpercre a pánik is elfogja őket, vajon maradhatnak-e akkor, vagy sem, talán nem is érvényes a papírjuk, amit magukkal hoztak, talán aki foglalt, átvágta őket.

Reménykedve kérdezik, hogy azért az éjszakát itt tölthetik-e, és fél szemmel közben a gyereket meg a nagymamát nézik aggódva.

A lány bólint, persze, maradhatnak, de még egyszer elismétli, hogy túl drágán foglaltak, talán beszél is emiatt a főnökével, majd megegyeznek, hogy mivel reggel korán elhagyják a szállást, elég, ha az elektromos kulcsot csak bedobják egy dobozba.

Elindulnak felfelé a lifttel, pár perccel később bejelentkezem én is, megyek a szobámba fel. Ott vannak, ugyanazon a folyosón, szemben velem, a süppedő padlószőnyeg sóhajtva mélyeszti magába a bőröndök terhét. Babrálnak a kulccsal, nem nyílik a zár, segítek. Pár szót váltunk. - Ukrajnából jöttek ugye? - kérdezem, a férfi bólint, Harkovból, mondja oroszul, holnap jön értük egy barátjuk Spanyolországból, mennek tovább vele autóval. Csak ezt az éjszakát kell eltölteniük itt, ágyban alszanak végre, nem a vonat ülésén, most már mindegy, hogy drágán fizettek érte, valaki valahol még hasznot húzott a kiszolgáltatottságukból, de ezt a mondatot már csak félig elharapva mondja ki, közben tereli befelé a két asszonyt meg a gyereket, csukódik az ajtó mögöttük, csend lesz, hajnalig tartó hosszú, végtelen csend.