Bibó István egyik legnagyobb lélegzetvételű tanulmányában (A német hisztéria okai és története) 1942-ben (!) felidézi egy német ember azon kijelentését, miszerint rettenetes lehet egy kis néphez tartozni. Nehezen érthetőnek tűnhetett egy máskülönben intelligens embertől ilyen értelmetlenség. De megvolt a magyarázata: valójában azt akarta volna mondani, hogy rettenetes lenne, ha kiderülne, hogy ők, mármint a németek kicsi nép.
Sok évszázados német frusztráció rejlik ebben a mondatban. Merthogy a németek soha nem voltak a történelemben a nagyhatalom. A spanyolok, franciák, angolok a maguk idejében igen (és le a kalappal az olaszok előtt, kiknek lelki egészségük megőrzéséhez elég volt, hogy néhány századon át ők voltak a kulturális nagyhatalom).
Enélkül a frusztráció nélkül aligha ment volna bele Németország félig eszementen az első, majd egészen eszementen a második világháborúba. A frusztrációból fakadó irracionális magatartás miatt azonban nemcsak irreális vágyálmaik váltak semmivé, de eljátszották reális lehetőségeiket is. Nem kétséges, hogy – ha nem is nagyhatalom, de – a mostaninál még sokkal jelentősebb lenne Németország és a német kultúra szerepe a világban, ha a XX. században nem hisztériásan alakítják történelmüket.
Oroszországban most van 1942. Lehet, hogy Putyin mentális stabilitása is megbicsaklott újabban, de ennél többről van szó: az orosz uralkodó politikai elitnek az említetthez hasonló frusztrációjáról. Bár a nagy ellenség Amerika, a Nyugat, a traumatikus élményt valószínűleg inkább Kína fölemelkedése váltotta ki: a rádöbbenés arra, hogy olyan új világrendszer van kialakulóban, amelyben Amerika és Kína a főszereplők, Oroszország pedig csak középhatalomnak minősül.
Ezzel egy félévezredes orosz önkép törik össze. Konstantinápoly – a „második Róma” – bukása óta az orosz tudat alapvető eleme volt, hogy Moszkva a harmadik és soha el nem bukó Róma. Elsősorban spirituális értelemben: ők a pravoszlávia – az eredeti görög ortho-doxia, vagyis az igaz tan - letéteményesei az eretnekségbe zuhant Nyugattal szemben. Messiási küldetésük az egész világ üdvét szolgálja.
Szekularizált módon, de nagyon elevenen élt ez tovább a szovjet kommunizmusban. Ők voltak a garanciái a kommunizmus világméretű – és tudományosan garantált – győzelmének.
Az Oroszország számára igazán csak most tudatosult új világpolitikai helyzetben arra kellett rádöbbenniük, hogy mindez szertefoszlott. Mellékszereplőnél többek nem lehetnek. Hát nem kell ettől megbolondulnia az embernek?
Nem véletlen, hogy olyan hosszan tartott az optikai csalódás. Hiszen még mindig övék a második legnagyobb hadsereg a világon, ott a hatalmas ásványkincskészlet, és elvégre ők a legnagyobb ország a világon – ahogy azt előszeretettel hajtogatják a menthetetlenül naivak (no meg egyes nagyon dörzsöltek). Mintha annak bármi jelentősége volna, amikor az orosz nemzeti összetermék Dél-Koreáét sem éri el; amikor vészesen lemaradt gazdasága modernizálásában; amikor társadalmi-politikai téren két évtizede csak visszafelé lépdel. És aminek eredményeként csak akkor tud főszereplőnek mutatkozni a világ színpadán, ha olyan botrányosan cselekszik, hogy attól közben páriává válik.
Oroszország Putyin vezetésével jellegzetesen hisztérikusan viselkedik. És ezzel játssza el reális lehetőségeit, ezzel lép nemzeti tragédiához vezető útra. Minden tekintetben. Elveszítik azt, aminek megtartásáért elindultak a páncélosok: a testvérnép ukránok ezekben a napokban válnak egységes, és magukat mindenekelőtt az oroszokkal szemben megfogalmazó néppé. Kútba esik annak lehetősége, hogy Európához kapcsolódóan modernizálják a gazdaságukat. Újra életet leheltek a NATO-ba. (Még azt is elérték, hogy megváltozzon annak nem hivatalos, de tényleges stratégiája. „Az oroszok kinn, az amerikaiak benn és a németek lenn tartása” hármas célból gyakorlatilag kiesett a harmadik: egész Európa üdvözli az Oroszországnál gazdaságilag majd háromszor erősebb Németország nagyarányú katonai fejlesztési terveit.) Az is döbbenetes, hogy Oroszország mellett az ENSZ-ben összesen négy ország szavazott: Fehéroroszország, Észak-Korea, Eritrea és Szíria. És végül a – nekik – legfájdalmasabb: nemzeti büszkeségüknek, a hadseregnek a bárki által vártnál sokkal gyengébb teljesítménye. Amin világszerte meglepődtek. De miért is? Semmilyen társadalmi alrendszer nem lehet nagyon más, mint az egész. Esetünkben: magamutogató, pénzhiányos, szervezetlen és végtelenül korrupt. Az önmagát véleményburokba záró Putyin nem csak általában Oroszország, meg Ukrajna, meg a Nyugat valóságáról nem bírt reális képpel; legkevésbé saját hadseregét ismerte.
Németország nemcsak gazdasági-kulturális visszaszorulásával fizetett a barbárság világába tett XX. századi kirándulásáért, hanem azzal is, hogy ráégett Hitler a maga szörnytetteivel. Háromnegyed évszázad kellett ahhoz, hogy ezt a szörnyű bélyeget le tudják radírozni magukról. Körülbelül most jutottak el odáig, hogy félelem nélkül tekint rájuk a többi európai ország.
Oroszországra most ég rá Putyin olyan bélyegként, amelyet sok nemzedéki munkával lehet csak, ha egyáltalán, leradírozni.
Az egyetlen esélyük az, ha záros határidőn belül megszabadulnak tőle. Akkor talán az ukránok – és az egész világ – Putyin számlájára fogják írni ezt a háborút, és nem az oroszokéra. Akkor talán köthetnek józan kompromisszumot, amelyben valós orosz érdekek érvényesülhetnek. Egy Putyin utáni Oroszország talán még ráléphetne arra az útra, amely reális lehetőségeinek valóra váltásához vezet.
Ehhez szinte napokon belül kellene megszabadulniuk az országot hisztériásan tragédiába vezető cár-pártfőtitkár keveréktől. Sajnos, a szakértők szerint erre nincs sok esély. Az viszont biztos, hogy Oroszországnak (is) ez lenne az érdeke. Igazi, nagy nemzeti érdeke.